Előzményekkel teli eseménysorozat előzte meg az egyetemisták 1956. október 22-én megfogalmazott 16 pontját, amelybe nemcsak azt foglalták bele, hogy hozzák haza a Szovjetunióból Rákosi Mátyást, és állítsák a nép ítélőszéke elé, akit a közelmúlt minden bűnéért első számú felelősnek tartottak, hanem azt is, hogy a munkások és az értelmiség bérköveteléseit sürgősen rendezzék. Hovatovább, kérték a munkások létminimumának megállapítását és az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.
Azt megelőzően ugyanis már hónapok óta zajló viták folytak az egyetemi és a fővárosi világon túli vidéki közösségekben is a megélhetés mindennapos nehézségeiről, a boltokban tapasztalt áruhiányról, a termelőszövetkezetekbe való erőszakos beléptetésekről, a bírókat ért politikai nyomásról, de még a pártszervezetek vezetésének problémáiról is. Mindezen ügyek éppen ott kaptak nyilvánosságot, ahonnan – Rákosi Mátyás 1953. júliusi leváltásáig – gátlástalanul ömlött a barátra és az ellenségre leegyszerűsített, az ellenfelet durván rágalmazó propaganda.
1956 október első hetében rendezték meg a Hírös Hét fesztivált, amelynek rendezvényei között szerepelt a kecskeméti értelmiségi ankét is. Az esti órákban a megyei tanács kultúrtermében több mint 500 értelmiségi szorongott, ahol a megye és a város politikai és közéleti vezetői közül többen is kritikus hangot ütöttek meg.
Kovács Lajos, a Nemzeti Bank területi irodájának főnöke átlagbérezési problémákkal foglalkozott. Rámutatott arra, hogy jelentős eltérések vannak az értelmiségiek bérezésében. Dr. Toponári Ferenc járási állatorvos hangoztatta, hogy az értelmiség fizetésében helyt kell adni az anyagi érdekeltségnek. Kifogásolta azt is, hogy:
„a napi politikát visszük az iskolába, ezért a nevelők gyakran kénytelenek lapokat beragasztatni a tankönyvekbe, korábbi állításaikat revideálni, s ezzel tekintélyüket is elveszítik a tanulók előtt”.
Ezzel arra a politikai határozatra utalt, amelyet az MDP Központi Vezetősége adott ki az értelmiségről még júliusban. Ebben nemcsak azt állapították meg, hogy az értelmiség egyenrangú a munkásosztállyal és a dolgozó parasztsággal, hanem igyekeztek kitérni sok fájó kérdés tisztázására is.
Dr. Magócsi Géza, a megyei bíróság elnökhelyettese felszólalásának első részében azzal foglalkozott, hogy a bírók hogyan látják az értelmiségi határozat végrehajtását. Hangoztatta, hogy az értelmiségnek az a kérése: „1. Adják meg a politikai biztonságot; 2. Az erkölcsi megbecsülést; 3. Az állandó javulóanyagi körülményeket”. Kifogásolta, hogy a bírókat igen gyakran hol balra, hol jobbra ráncigálták, és ez oda vezetett, hogy sok emberben megingott a törvény iránti tisztelet.
Vári István ügyvéd a Rajk-perrel és alkotmánnyal foglalkozott. Kifogásolta, hogy az alaptörvényben az szerepel, hogy a haza a munkások és a dolgozó parasztok állama. Feltette a kérdést: — Hát az értelmiségnek nincs hazája? Javaslatot tett eme cikkely korrigálására.
Rajk temetésére azért utalt a kecskeméti ügyvéd, mert az ankétot megelőző napon, október 6-án a Kerepesi temetőben a párt- és a munkásmozgalom „nagy halottai közé örök nyugalomra helyezték a párt mártírjait”, az egyébként keménykezű és kíméletlen kommunista ex-belügyminisztert, Rajk Lászlót, valamint társait, Pálffy Györgyöt, dr. Szőnyi Tibort és Szalai Andrást, akiket 1949-ben koncepciós perben halálra ítéltek és kivégeztek.
A korabeli tudósítások így emlékeztek meg az eseményről: „A gyászdrapériákkal övezett Kossuth Mauzóleum előtti téren ravatalozták fel a mártírok koporsóját. Nemzetiszínű, vörös és fekete zászlókat lobogtatott a szél a koporsók körül”, valamint azt is kiemelték, hogy „Kossuth Lajos temetése óta nem volt még olyan gyászszertartás, amelyen ennyi könnyesen és könnytelenül, de egyaránt megrendült érzésekkel gyászoló ember zarándokolt volna el a Kerepesi úti temetőbe” – írta a Szabad Nép. A Bács-Kiskun megyei Népújság pedig azt jegyezte fel, hogy három órán át, sűrű sorokban tisztelgett a mintegy százötvenezer gyászoló.
Mód Aladár, a TTIT országos központjának főtitkára az ankéton tetszést kiváltó beszédében azt emelte ki, hogy 1953 óta megújulás tapasztalható a munkásmozgalomban. „Új utat, új módszert keresünk a szocializmus építésében. A határozat után tisztán látjuk az utat és azon következetesen megyünk előre. Az értelmiségi határozat végrehajtásánál azonban ne feledjük el, hogy nem szüntethetjük meg egy csapásra a személyi kultuszt és annak maradványait” – hangsúlyozta.
A nyilvános vitát tehát maga a pártvezetés is szorgalmazta, bár nem azzal a céllal, mint amivé az végül fejlődött, és ami október végén forradalmi lángba borította az országot.
Amikor Nagy Imre 1953-ban átvette a miniszterelnöki széket diktátor elődjétől, már első parlamenti beszédében jelezte, hogy a szocialista rendszer felülvizsgálatára törekszik. Feladatának a rákosista politika torzulásainak kijavítását tekintette, egy sajátos magyar szocialista modell kialakításának céljából. Október 31-én az MDP KV ülésén megerősítették az „új szakasz” politikáját, amelynek következtében feloszlatták az internálótáborokat, eltörölték a rendőrbíráskodás intézményét, majd megkísérelték csökkenteni az élelmiszerek árát. Nagy Imre odáig ment el, hogy a Szabad Népben cikket írt a pártvezetés megosztottságáról. Ebben azt is nyilvánosságra hozta, hogy a rehabilitált kommunista vezetők – Rajk és társai – ártatlanok voltak, köztük a nyáron szabadult Kádár János is.
Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) több mint egymillió emberről vezetett adatokat. 1953 tavaszára zsúfolásig megteltek a börtönök és a büntetőtáborok. Több mint negyvenezer embert tartottak fogva ezekben az intézményekben. Közülük sokakat rabmunkára vezényeltek, többek között a szocialista iparosítás kiemelt beruházásainak építkezéseire. Ezreket internáltak bírói ítélet nélkül, családok ezrei éltek kényszerlakhelyen vagy a hortobágyi munkatáborokban.
Nagy fordulatot jelentett ez ahhoz az irányhoz képest, amelyet még 1951-ben határoztak meg Moszkvában, ahol titkos tanácskozást tartottak Sztálin és a kommunista pártvezetők részvételével. Az ekkor már fél éve tartó koreai háborúból arra következtettek, hogy küszöbön áll a harmadik világháború. A szocialista tábor tagjait fegyverkezésre kötelezték. Magyarországtól, amelynek lakossága alig érte el a 9,5 millió főt, azt követelték, hogy 40 ezres hadseregét 150 ezresre, háborús mozgósítás esetén pedig 350 ezresre növelje.
Rákosiék kapva kaptak az alkalmon, és nagy erőkkel hozzá is láttak az ötéves terv drasztikus végrehajtásához. Több mint kétszeresére emelték az eredetileg tervezett beruházási összeget, hogy felpörgessék a nehéz- és hadiipari termelést. Csakhogy ennek egyáltalán nem volt fedezete a költségvetésben, ráadásul egy háború sújtotta országról volt szó, ahol még hosszú éveken át hiányoztak a mindennapi jóléthez szükséges legalapvetőbb infrastrukturális feltételek: utak, óvodák, kellő számú lakás, bútorok, különféle élelmiszerek, de még a télire való meleg cipők is.
70 évvel ezelőtt az Állami Áruházban (az egykori eklektikus bazársoron, amelyet a református egyház építtetett 1877–1878-ban, Pártus Gyula tervei alapján, majd a szocializmus kezdetén államosítottak) a női bundacipőt 300 forint helyett 250 forintért kínálták. Hasonló áron vásárolhatták meg a Népújság tudósítása szerint a 303 forintról 200 forintra leszállított „ízléses, bőrtalpú női félcipőket” is. Némi reklámra is futotta a cikkben, amikor az újságíró megjegyezte, hogy „a nyersgumi- és a mikropórusos talpú cipőkben pedig különösen nagy a választék”. Férfi- és gyermek-téli cipőt is lehetett kapni 1956 őszén. A cikk írója meg is jegyezte: „Jöhet a tél. A kereskedelem felkészült, a tavalyinál gazdagabb választékú, nagyobb mennyiségű meleg cipő várja a vásárlót az Állami Áruházban”
Hogy kinek futotta meleg cipőre, már nem volt ilyen egyértelmű. A munkásoknak egészen biztosan nem. Az állami gazdaságok minisztere október közepén jelentette be, hogy a MEDOSZ-szal egyetértésben felemelték az állami gazdaságok alacsony keresetű dolgozóinak bérét. Ezek a dolgozók ettől kezdve napi nyolcórás munkáért havi 600–720 forintot kaptak.
A szocialista jólét azonban inkább csak a szavak szintjén létezett, mint a boltokban. A Kiskunmajsai Földművesszövetkezet ugyan azzal dicsekedett, hogy „a téli felkészülést illetően elég csak annyit mondani, hogy 660-700 000 forinttal több áru áll a vásárlók rendelkezésére, mint tavaly”, viszont azok, akik tréningruhát kerestek, csak a nagyobb méretekből vásárolhattak, mert a kisebb, keresettebb méretekből nem volt elegendő mennyiség.
Fortepan / Garaczi László - 1955 Magyarország, Kecskemét, Kossuth tér, felvonulók a Városháza előtt.
Akiknek októberben még nem volt húsdarálójuk a disznóvágáshoz, nem kellett aggódniuk, mert 264, 138, 108 és 75 forintért is kaphattak. A zsírbödönökkel viszont már bajban voltak, mert azokból bizony néhány nap alatt elfogyott a készlet. Sokan érdeklődtek a 28-as, kék Csepel női és férfikerékpárok iránt is, amelyekből bármennyit el tudtak volna adni, azonban „a kapott mennyiség nem elégíti ki az igényeket” – számolt be a hiányról a Népújság. Legalább ilyen rossz hír volt a fiatal házasulandók számára, hogy a kedvelt bútorokból egyáltalán nem volt készleten, a Szikra és Fáklya kombinált, politúrozott bútorokból pedig éppen csak néhány darabot kapott a majsai állami bútorbolt. Akinek viszont nem volt sürgős a konyhabútor beszerzése, az kivárhatta a Német Demokratikus Köztársaságból érkező új konyhagarnitúrákat is, amelyeket előre 3500–3900 forintos áron hirdettek.
Erre bizonyosan az állami gazdaságok munkásainak már nem futotta. A pártállami nómenklatúra elitje – a Magyar Dolgozók Pártja felső vezetői, valamint az állami felső vezetők – viszont azért sem vásárolt drágább bútorokat, mert a 3–5 ezer forintos fizetésükön túl számos külön juttatás is megillette őket. Az 1950-es években a Politikai Bizottság tagjainak és a KV titkárainak minden felmerülő költségét az élelmezéstől a lakbéren és a tüzelőn át a közüzemi díjakig, a háztartási alkalmazottak fizetésétől a költöztetésen keresztül a lakás berendezéséig és tatarozásáig a párt, illetve az állam fedezte.
Az establishment luxusban élt, különösen az 1950-es években, miközben az átlagemberek nap mint nap szembesültek a bosszantó hiánycikkek véget nem érő listájával, a fogyasztási javak csapnivaló minőségével, a boltok előtt kígyózó hosszú sorokkal és a családok százezreit súlyos nélkülözésbe taszító alacsony jövedelmekkel.
— Jóformán mindent kapunk – mondta a Népújságnak Jakab András, a Kossuth téri 3-as KISKER-bolt üzletvezetője –, csak az a baj, hogy sok árucikkből keveset. Egy nap alatt elfogy az a megrendelt 25-30 kiló szafaládé, kenőmájas, bácskai hurka, virsli, parizer, egyszóval vizesáru. Sokkal többre lenne szükségünk ezekből azolcsó húsfélékből, de nem kapunk. […] Sajtféleségeink vannak bőven, csak az erős paprikából, dióbélből és mákból van hiányunk.
A rossz életkörülményeken valahogyan enyhíteni kellett. A kiskunmajsai Petőfi Tsz tagjai például leleményesen úgy próbáltak javítani a helyzetükön, hogy a két évvel korábban baromfiól építésére kapott beruházási összeget egyszerűen szétosztották egymás között. Amikor azonban októberben a termelőszövetkezetek problémáiról tárgyaltak, az aktívaülés azt tanácsolta a tsz-ek vezetőinek, hogy ha vonzóbbá akarják tenni a nagyüzemi gazdálkodást az egyéni gazdálkodók, főként a középparasztok számára, rendezzék a földjáradék kérdését. „Az egyéni paraszt, amikor beviszi a földjét, saját tulajdonát viszi be, ami értéket jelent számára. Ha ez az érték nem realizálódik a tsz-ben, távoltartja magát onnan” – szólt a jogos közgazdasági tanács. Az egyéni parasztoknak az sem tetszett igazán, hogy olyanok akarták beléptetni őket a tsz-be, akik maguk sem voltak termelőszövetkezeti tagok.
Emellett olyan jövedelemelvonási módszerek is léteztek, amelyekkel a hatalom egy-egy társadalmi csoportot vett célba. A normarendezés a Rákosi-rendszer egyik legfontosabb eszköze volt arra, hogy nagyobb teljesítményt préseljen ki a munkásokból anélkül, hogy ezért arányosan magasabb bért fizetett volna. A normarendezés kifejezés első hallásra ártalmatlannak hangzik, és jól eltakarja, hogy valójában az elvárt munkanorma megemelését jelentette. Ugyanazért a fizetésért tehát a munkásoknak többet kellett dolgozniuk, ha pedig nem teljesítették az új normát, csökkent a keresetük.
A hiány az élet minden területére beszivárgott, és 1953 után sem szűnt meg. A mélyülő társadalmi válságról viszont jóval nyíltabban kezdtek beszélni. 1956. október 16-án az Alföldi Kecskeméti Konzervgyárban 32 szakszervezeti bizalmi találkozott, hogy a munkaverseny-szervezés új módszereiről vitatkozzanak. Abban egyetértettek, hogy „adják meg nekik azt a jogot, hogy akkor szervezzék a versenyt, amikor úgy látják, hogy az üzemrészben erre lehetőség van”. Az addigi gyakorlat ugyanis az volt, hogy akkor is kikényszerítették a munkaversenyt, ha volt áru, ha nem volt. Ahogy maguk is belátták:
„versenyt csak akkor lehet szervezni, ha anyag van. Mi pedig akkor is szerveztünk versenyt, amikor nem volt.”
Nagy Imre ugyan nem maradhatott sokáig miniszterelnök, 1955-ben a párton belüli keményvonalas kommunisták végül elérték, hogy Moszkva ne csak Rákosit, hanem Nagy Imre „új szakasz” politikáját is bírálja. Támogatottságának növelése érdekében Nagy még 1954 őszén megszervezte a Hazafias Népfrontot. A szervezet 1954. október 22–24. között alakult meg, és egyúttal politikai szerephez kívánta juttatni a (kommunista) párton kívüli állampolgárokat. Rákosi nem sokkal később tért haza közel két hónapos moszkvai „gyógykezeléséről”, aki addig kavart, míg az MDP KV Mihail Szuszlov, az SZKP KB titkára jelenlétében határozatot hozott a pártot és a szocializmust fenyegető jobboldali elhajlásról, és ebben Nagy Imrét nevezték meg felelősként. 1955 áprilisában felmentették Nagy Imrét a kormányfői pozíciójából, helyére pedig Hegedüs András került.
Ennek ellenére is Nagy Imre nimbusza az életszínvonallal együtt emelkedett, hiszen a többség számára elviselhetetlen körülmények között ez a rövid idő is elegendő volt ahhoz, hogy megérezzék a kisebb változásokat. A Nagy-kormány mérsékelte a parasztságot sújtó terheket, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Növelték a vállalatok önállóságát, egyszerűsítették a munkaügyek intézését. A vállalat igazgatója például a korábbiakkal ellentétben önállóan dönthetett arról, hogy az alapkereset 20 százalékát meghaladó összegű bérpótlékot adjon, ha a dolgozó egészségre ártalmas körülmények között végezte a munkáját. Emellett a havibéres munkások részére órabért is megállapíthatott, a havi bér 1/210-ed részében.
Mint látható, minden irányból reformokat követeltek és hagytak jóvá. Október elején ülésezett a kiskunfélegyházi járási pártszervezet, ahol a következőt fogalmazták meg: „nem elegendő egy párttaggyűlés, hanem egyenként, vagy legalábbis pártcsoportonként beszélgetni kellene a pártvezetőségi tagoknak a tagsággal”. Ezzel azt sérelmezték, hogy korábban nem kérték ki a párttagok véleményét, a határozatokat pedig egyoldalúan, csupán felolvasták.
Felmerült továbbá az is, hogy sokkal többet kellene tenni a párton kívüli tömegek véleményének becsatornázására. Ahogyan azt is kifogásolták, hogy „lassan halad a rehabilitált középparasztok bevonása a falu politikai és társadalmi életébe”. Pozitív példát is említettek azonban: helyes gyakorlatként vették tudomásul, hogy Pálmonostorán egy rehabilitált középparasztot neveztek ki a népfrontbizottság elnökévé. Azt is javasolták, hogy a taggyűléseken vezessék be az interpellációt, vagyis minden párttag tehessen fel kérdéseket a pártvezetőségnek a munkájával és egyes ügyek elintézésével kapcsolatban. Olyan esetekre gondoltak, mint például hogy a helyi földművesszövetkezet elnökének válaszolnia kelljen az áruellátás problémáival kapcsolatos kérdésekre.
A történelem bővelkedik hasonló fordulatokban, hiszen gyakran megesett, hogy a nép, amely hangos panasz nélkül eltűrte a legnyomasztóbb törvényeket, mintha azok súlyát sem érezné, éppen akkor lázadt fel, amikor terhei csökkentek. Ehhez hasonló előzményei voltak az 1789-es nagy francia forradalomnak, és ebbe a mintázatba sorolható a magyar 1848 is. Alexis de Tocqueville hívta fel a figyelmet arra, hogy:
„egy rossz kormányzat számára általában az a legveszélyesebb pillanat, amikor reformokra szánja el magát. Lángész menthet csak meg egy fejedelmet, aki hosszas elnyomás után könnyíteni próbál alattvalói terhein”.
Az enyhülés következtében láthatóbbá és szembeötlőbbé válik mindaz, ami korábban a legrosszabb volt. Igaz, hogy a rossz csökken, de az érzékenység nő. Ez a jelenség a leglátványosabban a Sztálin halálát követő, 1953-as évtől jelent meg a kommunista pártban. Nemcsak a pártvezetés egy része szorgalmazta a reformokat, hanem települési szinten a tanácsok elöljárói is bekapcsolódtak a párt megújítását sürgető vitákba.
„Forr, pezseg az élet. Vitában tisztázódnak a vélemények, kristályosodik az új. […] A biztosíték: maga az alkotóember, a tiszta lap korszakának abban a légkörében, amely nemcsak lehetővé teszi, hogy a különböző vélemények megvitatásán és összeegyeztetésén keresztül vegyen részt a nép, párttag és pártonkívüli az országvezetés kialakításában — hanem igényli is ezt a minél teljesebb vélemény- és cselekvésegységet, céljaink eléréséhez” – olvasható a Népújság október 17-ei vezércikkében.
Mindeközben a szovjet blokk országaiban már a mélyben forrongott az elégedetlenség. 1953. június 17-én robbant ki a kelet-berlini munkásfelkelés, amely a kommunista rendszer elleni első népfelkelés volt. A magyar forradalom előtt néhány hónappal a poznani lengyel munkások is sztrájkba léptek, és az elmaradt bérek, valamint pótlékok kifizetését követelték. A munkabeszüntetés hamarosan utcai demonstrációvá változott, amelyet a hatalom kegyetlenül levert: a hadsereg 350 tankot vetett be, a harcokban hozzávetőleg hatvanan haltak meg, és több mint félezren sebesültek meg. A lengyelországi reformok miatt Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, amire október 19-én több lengyel városban szovjetellenes tüntetések voltak a válasz. A magyarországi diákok is egyre több egyetemi városban kezdték pedzegetni, hogy idehaza rokonszenvtüntetést kellene tartani.
A Magyar Dolgozók Pártja (MDP), élén Rákosival, az új szocialista társadalomban mindenkinek kijelölte a helyét és a feladatát. Mindezt politikai elnyomással akarták elérni, amelyben az ellenségképzés nem állt meg azoknál, akiket a rendszer eleve „osztályellenségnek” tekintett. A társadalmi származás és a politikai megbízhatóság az értelmiségiek sorsát is meghatározta, miközben parasztok százezreinek életét tették tönkre. Rákosiék minden társadalmi köteléket meg akartak semmisíteni, minden szabadságot fel akartak számolni, és mindent el akartak pusztítani, ami csak egy kicsit is magán hordozta az autonómiát. Mindezt a teljes egyenlőségre törekedve tették volna, amely azonban mást nem, csak zsarnokságot eredményezhetett.
Senki sem láthatta előre, hogy néhány héten belül igazi forradalom tör ki az addig felgyülemlett gyúanyagból. Talán ezért sem sokan fordítottak különösebben nagyobb figyelmet a Népújság október 7-ei számában megjelent rövid hírre, amely mindössze egyetlen kibővített mondatban számolt be arról, hogy:
„Nincs már szögesdrótháló. Október elseje óta az egész osztrák—magyar határvonalon sehol sincs már szögesdrótháló — közölte pénteken este az osztrák belügyminisztérium.”
Akik viszont emlékeztek erre a hírre, azok közül többen is lesznek majd, akik alig három héttel később, ezt a lehetőséget még kihasználva, az orosz tankok elől a szabad nyugati világba menekülnek.
Előbb azonban, október 16-án, a kecskeméti olvasó még a következőket olvashatta az újságban:
„Az emberek jóformán másról sem beszélnek. Az utcán, reggel a hivatalban, az üzletekben, a vonaton (e fontos politikai fórumokon): hallottad a hírt? Olvastad? Mindenki gondolta, érezte, talán tudta is, hogy ennek így kell lennie, s mégis váratlan, nagy szenzációként hatott Nagy Imre elvtárs párttagságának visszaállítása. […] Nagy Imre elvtárs – pártunk határozataira épült – kormányfői programja az »új kormányprogram« 1953 júniusában a nép szívéből fakadt, a nép akaratát tükrözte. A program, a népprogramja volt. S, hogy végrehajtásában voltak hibák, fonákságok, helytelen, rossz dolgok, ezt éreztük, tudtuk, láttuk jól. De vajon ez egyedül Nagy Imre elvtárs számlájára róható?”
Fortepan / Franz Fink / Kossuth Lajos tér, az Országház erkélye. 1956. október 23-án Nagy Imre miniszterelnök beszél a forradalmi tömeghez.
Pár nappal később Nagy Imre visszakapta egyetemi tanári megbízatását is. Nemcsak a pártból zárták ki ugyanis, hanem oktatói állásából, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemről is eltávolították.
Az enyhülést jelezte az is, hogy a belügyminiszter október 22-én bejelentette: a jövőben rövidül az útlevélkérelmek elintézési ideje a külföldi utazásokkal kapcsolatban. A hentessegédből lett politikus, Piros László ezt közölte: „Érthető az embereknek a külföld felé irányuló érdeklődése, mert éveken keresztül szinte teljesen el voltak zárva a magánjellegű külföldi utazások lehetőségétől”. Mindehhez hozzátette, hogy ez az államnak és a szocializmust építő társadalomnak is érdeke. Hiszen a külföldre utazó tudósok, mérnökök, művészek és szakemberek értékes tapasztalatokkal gazdagíthatják hazai munkájukat. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy „e téren sem szabad túlzásba esni és mindenképpen azadott keretek szabta lehetőségek között kell mozogni” – óva intve attól, hogy túlságosan sokan vegyék az irányt a nyugati országok felé.
Október 22-én a vidéki egyetemek Budapestre küldték delegáltjaikat, a Műegyetemen pedig döntés született arról, hogy másnap délután három órakor a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést tartanak. Helyszínként a Duna-parti Bem-szobrot jelölték meg.
Tűzparancsot akkor még nem adtak ki a békésen felvonuló tömegre, noha Révai József és Marosán György ezt már követelte.
Kora délután a tömeg a Parlament elé vonult. Ekkor kezdték el kivágni a nemzeti lobogó közepéből a Rákosi-címert. Nagy Imre este kilenc óra körül jelent meg az Országház erkélyén. Beszédében reformokat ígért, és arra kérte az embereket, hogy békében menjenek haza.
Nem mentek haza.
Sőt, a Dózsa György úti Sztálin-szobornál több eredménytelen kísérlet után végül ledöntötték a zsarnokság szimbólumát.
Másnap Magyarország – ha csak egy rövid időre is – egy másik országban ébredt: az emberek közösen megkísérelték kivívni a szabadságot orosz fogvatartóikkal szemben.
Falusi Norbert írása
Kiemelt kép:
Fortepan, 1955 Fotó adományozó: Garaczi László Kossuth tér, felvonulók a Városháza előtt.
Felhasznált periodikák az Arcanum adatbázisából:
- Petőfi Népe, 1956
- Szabad Nép, 1954
1956 előzményei: háborús propagandával riogatva facsarták szét a magyar társadalmat (444.hu)
Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Atlantisz, 1994
Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba. L'Harmattan Kiadó, 2011
