–„Hiányoznak a sportrovatban a leleplező cikkek. Sehogy sem megy az országos tornászbajnokság. Bizonyára emögött bent van az ellenség keze. Alaposan meg kellene nézni ezt a kérdést.”
– „Ne csak a száraz tényeket hozzuk fel a cikkekben, hanem feltétlenül leplezzük le a kulákok, az osztályellenség múltbeli gazságait.”
– „Az ideológiai harcban össze kell zúzni a még mindig forgalomban lévő antimarxista, kispolgári nézeteket a szocializmus építésével kapcsolatban. Különösen foglalkozni kell a jobboldali szociáldemokraták szerepével és politikai leleplezésükkel.”
Ezeket a megírandó témákat vette fel munkatervébe 1950-ben a kecskeméti székhelyű Bácskiskunmegyei Népújság szerkesztősége, amely a Petőfi Népe elődje volt. A lap politikai napilapként előbb a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Bács-Kiskun Megyei Bizottságának, a névváltozás után – egy rövid ideig, 1956 novemberében az 1950. július 8-ai értekezleten a Bács-Kiskun Megyei Forradalmi Bizottságnak, majd 1989-ig a Magyar Szocialista Munkáspártnak (MSZMP) volt a lapja, 1989-től pedig Bács-Kiskun megye orgánuma.
„Ezt a lapot az hozta létre, hogy a megyei bizottságnak szüksége volt olyan eszközre, amellyel vigye politikáját a nép közé. Erre eszköznek tekinti a sajtót” – jelentette ki az 1950. júliusi értekezleten Roheim László, aki a kiskunhalasi mandátumát cserélte le a Bácskiskunmegyei Népújság kiadóhivatal vezetői székére. Ugyanitt Gáspár Zoltán, az ekkor még hetilapként megjelenő Népújság felelős szerkesztője így fogalmazott: „Nem kis feladatról volt szó: arról, hogy ebben, a sajtópolitikailag elhanyagolt megyében fejlett pártlapot teremtsünk, mely az osztályharc lapja legyen.”
Ritkán maradnak fenn ilyen részletességgel jegyzőkönyvek és munkatervek szerkesztőségek életéből, mint a kecskeméti székhelyű Népújságé, amelynek irataiból az 1950. januári indulástól majdnem a megszűnéséig rekonstruálni lehet egy lap belső működését.
A totalitarizmus kísérlet arra, hogy ellenőrzése alá vonja mindazt, amit az országban és a városban az emberek a nap minden pillanatában tesznek és mondanak, és azt is kontroll alatt tartaná, mit gondolnak és éreznek.
Az autokratikus rendszerek ehhez rendelnek hozzá apparátust, gyűjtenek információkat a lakosságról, az egyesületekről, pártokról, magángazdaságokról, valamint a párton kívüli független újságírókról. A bolsevikok azt állították, tudják, miként lehet véget vetni az elnyomásnak és létrehozni az igazságos társadalmat, ám ehhez ellenségek és akadályok sokaságát kell előbb legyőzniük. Ezért tartottak igényt minden megszerezhető hatalomra, köztük a nyilvánosság befolyásolására. Az információáramlás teljes ellenőrzésére törekedtek, gyanakvással tekintve minden független csatornára: üzleti tevékenységekre, sportklubokra, ifjúsági egyletekre, önkéntes vagy vallási szervezetekre.
Rákosi Mátyás, aki önmagát Sztálin legjobb magyar tanítványának nevezte, szovjet mintára megkísérelte a magyar élet egészét felügyelete alá vonni az 1950-es évek elején. Ennek egyik legdrámaibb példája a mezőgazdaság kollektivizálása volt, amely során a kuláklistára tett parasztokat földjeiktől, lovaiktól, munkaeszközeiktől és terményeiktől fosztottak meg.
1945 után a magyar kommunista propaganda ott folytatta a társadalom különböző csoportjainak démonizálását, ahol 1944-ben a nyilasok abbahagyták. A hamis mítoszok gyártói valójában semmi újat nem találtak fel, csupán követték a Heinrich Kramer domonkos szerzetes és inkvizítor által kiadott, majd évszázadokon át újranyomott Boszorkányok pörölye szellemiségét. Ez a „kézikönyv” részletes útmutatót adott a boszorkányok leleplezéséhez és elpusztításához: Kramer világméretű összeesküvést vizionált, és azt fejtegette, miként lehet felderíteni a boszorkányok ármánykodását.
Bár 1948-ban már beolvasztották a szociáldemokratákat, és Magyar Dolgozók Pártja néven létrejött az állampárt, a hatalmat gyakorló politikai vezetés még távol volt attól, hogy az 1950-es megyerendezés után – amikor a korábbi Bács-Bodrog és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék egyesítésével létrejött – Bács-Kiskun megye nyilvánosságát teljesen a kommunizmus felé terelje.
A huszadik század első felére jellemző sokszínű kecskeméti sajtópiacot 1949 után felváltotta az egysíkúság. A két világháború között volt, hogy 6–8 féle újság jelent meg, és 1946-ban is legalább három. A kisgazdapárti olvasók hetente háromszor vehették kézbe a Kecskemét című lapot, mely 1947-től ismét Kecskeméti Lapok néven jelent meg. A Szociáldemokrata Párt a Kecskeméti Újság hetilapot adta ki, míg a centrumban álló olvasók Andrásffy Gyula szerkesztésében a Kecskemét Hírek hetilapot olvashatták.
Ez a – bár korlátozott – információs pluralizmus azonban pillanatok alatt megszűnt, amint a kiépülő diktatúra egy mindent irányító központ létrehozásán kezdett dolgozni. A demokráciák abban különböznek, hogy osztott információs hálózatok sokaságából állnak, a diktatúrák viszont az egységesítés felé zárulnak.
Előbb a lapok politikai áthangolása indult meg, majd teljes beszántásuk következett. 1948 szeptemberében a Miniszterelnökség Sajtóosztálya visszavonta a Kecskeméti Újság engedélyét. A Kecskeméti Újság címét a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága egy tollvonással átnevezte Délpestmegye Népújságára, amely azonban csak néhány számot élt meg. Egy jelentés szerint, mivel tartalmát Budapestről állították össze, helyi lapként már senki sem tekintett rá.
A Kecskemét Lapok is elvesztette kisgazda olvasótáborát, a lapot a Népfront gyűrte maga alá. „Régi olvasói közül többszázan kimaradtak a politikai hangnem változása miatt” – jegyezték fel. Bár ekkor még naponta 2500 példányban jelent meg, a szerkesztőséget azonban fokozatosan kommunista káderekkel töltötték fel, a terjesztést pedig az Állami Lapterjesztő vette át, ezzel is biztosítva a lap politikai irányvonalának egységesítését.
E feltétlen igazodás a központhoz a sztálini irányítás szellemének felelt meg, amelyet a belső munkatársak számára is előírtak. Gyakran idézték Sztálin szavait, melyet a Népújság munkatervében is hivatkozási alapként használtak:
–„A sajtó a legerősebb fegyver, melynek segítségével a párt maga, neki szükséges nyelven minden nap, minden órában, beszél a munkásosztállyal. Más eszköz a párt és az osztály közti szellemi kapcsolat létesítésére, más ilyen rugalmas apparátus nincsen sehol sem. Ezért a pártnak különös figyelmet kell fordítani a sajtóra.”
Az MDP nem tétlenkedett: a sztálini tanítás mentén a párt II. kongresszusa határozatban írta elő a pártlapok olvasottságának 17 százalékos növelését. A döntés végrehajtásához nemcsak a pártfunkcionáriusokat, hanem az állami alkalmazottakat is bevonták.
1950 elején Bács-Kiskun megyében három lap jelent meg: Kecskeméten a Bácskiskunmegyei Népújság, Baján az MDP hetilapja, a Bács-Bodrog Népe, valamint a részben, de még nem teljesen áthangolt Kecskeméti Lapok. Az új megye létrejötte után a párt megyei bizottsága Kecskemétre költözött, így a sajtó központját is ide összpontosították. Ideológiai magyarázatot is kreáltak a központosításra: a Titó-klikk hatalmában lévő Jugoszlávia szomszédsága miatt fokozni kell a harcot, és ezt egyetlen, központosított lap jobban szolgálja. Ilyen körülmények között indult útjára a megye immár egyetlen lapja, a Bácskiskunmegyei Népújság, amelynek szerkesztősége a Szabadság tér 1. szám alatt rendezte be hadiszállását.
A Népújság körülbelül 8 ezer példányban jelent meg. A Bács-Bodrog Népe 6 ezres, a Kecskeméti Lapok pedig 3 ezres példányszámmal rendelkezett. Az új lap kiadója úgy gondolta, mindebből egy csapásra 10 ezres olvasótábor kovácsolható. Ehhez azonban elengedhetetlennek tartották, hogy szorosan összekapcsolják a párt és a szerkesztőség sajtómunkáját a politikai feladatok végrehajtásával.
Ennek érdekében Operatív Bizottságot állítottak fel, amelyben helyet kapott a párt megyei bizottságának agitprop titkára, a szerkesztőség és a kiadóhivatal egy-egy képviselője. Beemelték a tömegszervezeteket is: a helyi szakszervezeteket, a Magyar Ifjúság Népi Szövetségének (MINSZ) ifjú titánjait, valamint a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének (MNDSZ) munkásnőit, akik a férfiakkal való teljes egyenjogúságért küzdöttek. És nem hiányzott az erőszakra épülő politikai hatalom reprezentánsa, a rendőrség helyi apparátusa sem.
A bizottság első ülését 1950 februárjában tartották, előkészítéséért Gáspár Zoltán felelős szerkesztő felelt. Elhatározták, hogy február és március 15. között kampányt indítanak, sajtóankétokat szerveznek a megye több településén, hogy hangsúlyozzák a sajtó politikai szerepét. Roheim László, a kiadóhivatal vezetője nem kertelt, amikor meghatározta, kiket tekintenek közönségüknek: „nem akárkik, mert ha kulákhoz mennek előfizetés gyűjtésre, ennek értéke: nulla”. A cél az, hogy a párt politikáját hordozó rétegeket szólítsák meg: a dolgozó parasztokat, a munkásokat és a haladó értelmiséget.
Az újságot kezdetben házról házra hordták, így próbálták eladni 10 forintért. Járásonként külön brigádokat szerveztek, élükre megbízható kádereket állítva. Schleider Gyula és Boldog László például a kiskőrösi, halasi és bácsalmási járásokban terjesztette a lapot. Bár rendelkeztek autóval, a tanyavilág bejárása komoly kihívásnak bizonyult, így még a mezőőröket és az iskolakezdéskor az úttörőket is befogták a munkába. A terjesztés azonban állandó problémát jelentett – ez a kiadóhivatal jegyzőkönyveiben is rendszeresen visszatérő panasz volt.
1952 novemberében már a Postát hibáztatták, mondván, miatta maradnak el a terjesztési tervszámok. A helyzet akkor sem javult, amikor a kiadó végül átvette a Postától a terjesztésért felelős dolgozókat. A Népújság kiadója minduntalan a kívülről beszivárgott imperialista ügynökökben vélte felfedezni az alacsony eladások okát.
Sokáig nem merült fel – vagy nem merték felvetni –, hogy a gond talán a cikkek minőségében rejlik. Olykor a megye rossz útjaiban látták az okokat, ami valóban akadályt jelentett. 1954 tavaszán például három motoros is vállalkozott volna a szállításra, ám a járhatatlan utak miatt végül semmilyen összegért nem vállalták. Mindez azonban csak felszíni magyarázat volt, a háttérben sokkal mélyebb problémák húzódtak meg.
1954 őszén úgy tűnt, sikerül áttörést elérni a terjesztésben, hiszen a példányszám 600-zal emelkedett. Hamar kiderült azonban, hogy ez csak átmeneti fellendülés volt. A kiadóhivatal értekezletén még akadtak, akik a rossz terjesztési stratégiát hibáztatták, de bátrabb hangok már burkoltan kimondták: a gond talán a minőséggel van.
–„Helytelen volna, ha elfelejtkeznénk arról, hogy a megyei lap olvasásával szemben továbbra is nagy az ellenállás, hónapról-hónapra sok az olyan párt, állami és gazdasági funkcionárius és egyéb területen lévő dolgozó, aki a lap olvasását követően egy-két hónap után mellőzi, lemondja.”
E mögött könnyen felfedezhető, hogy sokan inkább taktikai okokból vásárolták meg a Népújságot: az inkább megveszem a lapot, csak hagyjanak békén a propagandisták elv érvényesült.
A kiadó próbálkozott azzal is, hogy utcai rikkancsokat alkalmazzon, ám a jelentkezők többsége visszautasította, mondván, újságot az utcán nem, legfeljebb újságosbódéban árul. A főtér nagy kirakataiban plakátokon hirdették a Népújság politikai híreit és focimeccsek eredményeit, valamint új tárcarovatokat indítottak a tudomány és a technika témáiban. Mindez azonban nem hozott áttörést.
Egyetlen lap sem bírná sokáig, ha olyan kritikát kapna, mint akkor a Népújság szerkesztősége:
–„Túlságosan hosszú lére engedik egyes elvtársak a cikkeket. Hosszúak és érthetetlenek. Feleslegesen töltik a drága helyet. […] Ugyanazon mondanivalókat rövidebben is hozhatunk, mint a hosszú, pongyola módon megfogalmazott cikkekben. A magyartalanságot is ki kell küszöbölni. Nem ritkán nyakatekert mondatfűzésbe, összefüggésnélküli tárgyalásba fulladnak a mondanivalók. Mi napilapot szerkesztünk és nem keresztrejtvényt, vagy találóskérdéseket adunk fel az olvasóknak. Az olvasó nem szeret gondolkodni. Érthető, világos tálalást kíván.”
A Népújság indulásakor kilenc fő dolgozott a szerkesztőségben: három gyakorlott újságíró, egy új káder és öt gyakornok. A populista hatalomgyakorlók nemcsak a szabad sajtót, hanem még saját embereiket is gyanakvással figyelik. A bolsevik totalitarizmus ennek megfelelően igyekezett minél több személyes adatot és politikai preferenciát összegyűjteni a Népújság munkatársairól.
A fennmaradt iratokból ismerjük politikai hovatartozásukat. Ketten az MDP tagjai voltak, ketten felvétel előtt álltak, egyikük a Nemzeti Párthoz tartozott, hárman pedig pártonkívüliek voltak. A szigorúan bizalmas iratokban részletes személyes jellemzéseket is találunk.
Gáspár Kláráról feljegyezték, hogy politikailag ugyan gyengén képzett, de jó tollú újságíró válhat még belőle. Végül odáig fejlesztette technikáját, hogy 1953-ban 200 forintos jutalomban részesült, például a „Jehova tanúi, mint az imperialista világnézet baktériumhordozói”, vagy a „Szájtáti pacifizmussá zülleszteni a békeharcot: ez a határszélén működő jehovista szekta megbízatása”, illetve a „Bírálat elfojtása a hildpusztai állami gazdaságban” és a „Népemet szolgálom” írásaiért.
Fazekas Tibor szintén gyakornokként kezdett a lapnál dolgozni, politikailag ő is képzetlen volt, de íráskészségét dicsérték. Egyetlen hibát találtak benne: „sok benne a polgári beütés.” Társuknak, Nagy Vilmának azonban már volt mi miatt aggódnia: nemcsak képzetlennek tartották, de azt is megfejtették róla, hogy „valószínűleg klerikális befolyás alatt áll, állítólag templombajáró.” Feletteseik ezért úgy döntöttek később, hogy őt és Fazekast megbízhatóbb káderekkel lecserélik.
Ez a működésmód semmiben sem különbözött a náci Németország gyakorlatától. 1933-ban, Hitler kancellárrá választása után elfogadták a koordinációs törvényt, amely kimondta: minden németországi politikai, szociális és kulturális szervezetnek a náci ideológia szerint, a náci állam szerveként kell működnie. A Népújság szerkesztőségénél jelentkező személyi problémák láttán Kocsa László agitprop titkár belső jelentésben tudatta feletteseivel: „még 5-6 megfelelő, párthű munkás-elvtárs beállítása szükséges, különös figyelemmel a szerkesztőség politikai szociális összetételének megjavítására.”
A szerkesztőséget Gáspár Zoltán felelős szerkesztő vezette, helyettese Budavári Lajos volt. A tapasztaltabb újságírók közé tartozott még Csáky Lajos és Kereskedő Sándor, akik saját rovatokat vezettek, és a lap utódjánál, a Petőfi Népénél még sok éven át írtak. A Népújságnál két gépírónő dolgozott, egyikük Kereskedő felesége volt. A szerkesztőség tagja volt továbbá Bíró László, aki már a szovjet megszállás előtt is újságíróként tevékenykedett.
A Népújság szerkesztősége a párt kinyújtott karjaként működött, és Rákosi elvtárs beszédeit igyekezett tudatosítani a megyében. Ehhez a kollektíva szoros menetrendű munkaterveket állított össze. Az 1950 februárjára készült tervben Gáspár Zoltán úgy rendelkezett, hogy minden munkatárs tanulmányozza át, jegyzetelje ki, majd a saját rovata szempontjából dolgozza fel Rákosi Mátyás aktuális beszédét. Ezután a párt megyei bizottságának megfelelő osztályaival együtt dolgozzák ki azokat a kérdéseket az agrárium, az ipar, a kultúra és a sport területén, amelyek a megyében különös jelentőséggel bírnak. Hogy mindenki valóban megértse Rákosi politikai üzeneteit, a szerkesztőség belső szemináriumot is szervezett.
Gáspár Zoltán szerint ugyanis „Rákosi elvtárs beszédét a megye területén sokan nem értik meg, nem fogják fel annak jelentőségét és nem vonják le – vagy rosszul vonják le – a következtetéseket, és helytelenül, vagy egyáltalán nem realizálják azt a megye területére”. A szerkesztőség ebből azt a tanulságot vonta le, hogy minden cikknek, riportnak és glosszának nem csupán érthetően kell elmagyaráznia Rákosi beszédét az ideológiailag képzetlen tömeg számára, hanem el is kell mélyítenie a „Szovjetunió iránti szeretetet”, és „Minden esetben le kell leplezni azokat az ellenséges megnyilvánulásokat, amelyek a vezetőségek újraválasztásával kapcsolatban a reakció részéről várhatók”.
Minden írást előre, sablonosan megkomponáltak. A címlapon rendszeresen helyet kapott Németi József megyei titkár vezércikke és részletek Rákosi beszédeiből. Képes riportokban mutatták be, ahogy az üzemi pártszervezet taggyűlése megvitatja Rákosi szónoklatát. Ugyanezt a mintát követve írták le, hogyan sajátítják el Rákosi gondolatait a népnevelők, egy falusi termelőszövetkezet tagjai vagy egy sportklub közössége. Totálissá tették Rákosi népszerűsítését, tévedhetetlenségét – mindez az egyetlen párt dominanciáját szolgálta, a belső ellenségek megbélyegzését, a velük való leszámolást, a kulákok üldözését, a bürokrácia átkozását, mely burkoltan az értelmiség ellen irányult.
Minden autoriter rendszer visszaél a szavak jelentésével: megváltoztatja a szóértéket, átalakítja a szógyakoriságot, kiterjeszti azt, ami korábban csak egy szűk kör sajátja volt, és lefoglalja a párt számára mindazt, ami addig közkincsnek számított. Eközben a szavakat és mondatformákat átitatja saját mérgével, s a nyelvet félelmetes rendszere szolgálatába állítja. Ezt a bűnt a kommunisták és a nácik egyaránt elkövették.
Nyár végén zajlanak a betakarítási munkák a mezőkön, ám a Népújság néhány évnyi működése alatt ezeket is harci feladattá alakította. „Mindenekelőtt a dolgozók széles tömegeiben tudatosítani kell, hogy ez a feladat nem technikai, adminisztratív, hanem harci feladat, amely elválaszthatatlan a békéért vívott harctól, a szocializmus építésétől. A megyei pártsajtó feladata tehát az, hogy az aratás-csépléssel kapcsolatban, az aratás-cséplési munkálatokat harci feladatként tekintse.”
A kommunisták szerint csak ők tudták, mit akar a nép és mitől kell megvédeni. Ezért a párt mellett a sajtó is harci feladatot vállalt: le kellett lepleznie a kulákokat és a klerikális reakciót, „megmutatva, hogy a kulákok és szövetségesei, a klerikális reakció népünk kenyere ellen tör.” A munkaterv még azt is rögzítette, hogy ilyen uszítás a magyar és szláv hazai nemzetiségű parasztok között figyelhető meg, amely mögött a Sztálin–Titó viszony megromlásából fakadó szovjet–jugoszláv konfliktus húzódott meg.
Erre építve a magyar kommunisták bekapcsolódtak Titó leleplezésébe. Boszorkányüldözésszerű leszámolás indult: célkeresztbe került a kalocsai püspök, a kecskeméti rendházak, a homokhátsági parasztgazdák. A helyi és országos propaganda folyamatosan harsogta újságban és rádióban, hogy aki nem Rákosival van, az a béke ellen van, háborúpárti, és ellensége a népi demokráciának.
Az újságírás mellett a Népújság munkatársainak kötelessége volt a tömegkapcsolatok építése is. Fel kellett keresniük a munkásokat, akiket arra ösztönöztek, hogy írjanak olvasói levelet, leplezzék le az üzemek belső ellenségeit, népszerűsítsék a lapot. Így születtek beszámolók a Kisfáiban zajló aratásról, leleplező írások a cséplőgép-szabotázs akcióról, valamint cikkek arról, hogy miben segítheti a dolgozókat, ha megnéznek egy szovjet filmet.
A Bácskiskunmegyei Népújság 1950. január 1-jétől 1956. február 14-ig jelent meg. Érdekesség, hogy éppen ezen a napon kezdte meg a Szovjet Kommunista Párt a XX. kongresszusát Moszkvában, ahol Nyikita Szergejevics Hruscsov híres beszédében élesen szembefordult Sztálin politikájával, elsősorban a személyi kultusz elítélésével. Ez azonban azonnali változást nem hozott a lap életében, csupán annyi történt, hogy lekerült a címlapról a Bácskiskunmegyei jelző.
A Népújság négy, valamint hatoldalon jelent meg, igyekeztek új tartalmakkal új olvasókat szerezni: folytatásos regényeket közöltek, kibővítették a hirdetési és sportrovatot, havonta egyszer képes filmismertetőt is írtak. Mindez azonban nem mentette meg a gyenge minőségű lapot, amely Sztálin halála után is folytatta a boszorkányüldözést.
Roheim László szűk körben elismerte, hogy még a pártfunkcionáriusok sem olvassák a Népújságot, helyette inkább a Szabad Népet kedvelik. Egy felmérésből kiderült, hogy a népművelők és az üzemi munkások körében is kevés az olvasó. A bajai gyapjúszövetgyár 900 dolgozója közül 350 volt párttag, de mindössze tízen olvasták a Népújságot. Kiskunfélegyházán sem volt jobb a helyzet: a Bányászati Berendezések gyár közel 1000 dolgozója közül mindössze hatan járatták. Arról, hogy milyen számoknak örültek volna a Népújságnál, egy 1955. október 13-i jelentésből értesülhetünk, amelyet a Szabadság Lapkiadóvállalat lapterjesztési főosztálya készített. Eszerint három év alatt a Szabad Föld, a párt parasztlapja, olvasói száma a megyében 7 ezerről 40 ezerre nőtt.
Kommunisták vonulnak 1948-ban, háttérben Pártos Gyula eklektikus stílusban készült épülete a Szabadság téren / Fényképezte: Robert Capa, forrás: Mai Manó Ház gyűjteménye
Ha a minőségre nem is tudott büszke lenni a Népújság, igyekezett a sztahanovista versenyben jeleskedni. 1955-ben vállalták, hogy 40 ezer forinttal csökkentik saját működési költségüket a Népköztársaság Alkotmánya ünnepére. Buzgóságból nem volt hiány: túl is teljesítették vállalásukat, megelőzve a Szabad Föld és a Tartós Béke lapokat.
Bár ez nem bizonyult teljesen szerencsésnek, hiszen többször is felmerültek anyagi gondok. Nem futotta például marxista szakkönyvekre az amúgy képzetlennek tartott újságírók számára. Ugyanez vonatkozott a 350 m² alapterületű belvárosi irodára is, melynek bővítéséhez egy évnyi huzavona után sem járult hozzá a Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága. Indoklásuk szerint mérlegelniük kellett a szerkesztőség igénye és a Tanácsra háruló, kialakult nehéz városi lakáshelyzetet között.
A javuláshoz vezető utat nem abban látták, hogy színesebb, könnyebben fogyasztható témákról írjanak, hanem sokkal több kisebb politikai gyűlésről és a pártépítés, amúgy is unalmas részleteiről számoltak be. Szellemi harcukban is fokozták az intenzitást: mélyebbre ástak régi-új toposzukban, a kommunisták szociáldemokraták elleni harcában, akiket egyszerűen jobboldali elhajlókként bélyegeztek meg. Munkatervükbe felvették, hogy a Kecskeméti Cipőgyár példáján keresztül mutassák be a szociáldemokraták elleni leleplező harcot, amely állítólag a helyi üzemekben folyik.
A leleplezésre Venesz Károlyt jelölték ki, akiről egy belső jelentésben azt írták, hogy rovatvezető hiányában kapta meg az iparral kapcsolatos rovatot. Venesz 1951 augusztusa óta dolgozott a lapnál, szorgalmasnak találták, de úgy tartották, nem túl eszes: „az ipar területén általában nem lát előre, nem látja előre a feladatokat”, emellett viszont „túlbecsüli saját képességeit” – áll a jellemzésében. Végül buzgó lojalitása neki is anyagi megbecsülést hozott: Gáspár Klárával egyetemben 1953-ban 200 forint jutalomban részesült.
Fáradhatatlanul folyt az ellenség keresése. Már azt vizionálták a szerkesztőségben, hogy minden addigi leleplezés ellenére ellentámadásba lendült a belső ellenség, akik megbújtak az apácák és papok között, valamint a párton belül. Úgy vélték, az egykori kispolgári-kisgazda elemek megtévesztő ideológiát terjesztenek, mint a nacionalizmus és a kozmopolitizmus.
Válaszul új tematikus cikkekkel állt elő a Népújság, például az „Ahol a szocializmus épül” című sorozattal, amelynek célja a Szovjetunió ötéves tervének népszerűsítése volt a Nyugat-Európát újjáépítő amerikai Marshall-segély programmal szemben. Itt „leleplezték” a dollárkölcsön eredményeit is, és a „A guruló dollár nyomában” című írásban olyan „tényeket” közöltek, hogyan pusztítja el az amerikai tőke behatolása a Titó-klikk segítségével a jugoszláv gazdasági életet.
A totalitárius rendszerekben is tartanak választásokat, ám szerepük csupán annyi, hogy megerősítsék a rezsimet. Ebben az önkényuralmi rituáléban azonban a propaganda sajtónak jelentős szerepet szán a domináns párt.
Az MDP megyei bizottsága az 1950-es tanácsi választásokkal kapcsolatban négy fő feladattal bízta meg a Népújságot, melyeket befelé és kifelé is tudatosítaniuk kellett:
– „1) A béke harcos védelme. A Szovjetunió, Sztálin elvtárs iránti szeretet további elmélyítése, az ellenség, az imperialisták elleni gyűlölet fokozása. Kíméletlen harc az imperialisták belső ügynökei, a kulákok, spekulánsok, egyházi reakció, a jobboldali szociáldemokraták ellen. 2) A tanácsok jelentőségének, szerepének tudatosítása. […]. 3) A Párt és Rákosi elvtárs vezetésével elért eredményeink tudatosítása […], hogy azok mind Pártunknak az ellenség ellen vívott következetes harca eredményeként jöttek létre. 4) Az ötéves terv feladataira való mozgósítás.”
A szerkesztőség részéről Gáspár Zoltán és Welther Dániel mindennap rövid eligazítást kapott a párttól, hogy mik a legfontosabb napi szempontok a kampányidőszak alatt. A munkát politikai témánként osztották fel: a pártépítést propagáló híreket Poór Gyula és Welther elvtársak szerkesztették, utóbbi vitte a kultúrát és az iparral kapcsolatos híreket is, a mezőgazdasági cikkeket Fóti József írta, a propaganda levelezéseket Haloff Béla kezelte, a sportért Guszman Miklós felelt. Feladatuk arra összpontosult, hogy napirenden tartsák a szimpatizáns tömeg toborzását, a szocialista ipari termelést és a kolhozok szerepét a mezőgazdaságban. A levelezési rovatra külön figyelem hárult, ennek célja az volt, hogy ébren tartsák a békeharcot, és elmélyítsék a vezérpolitikus kultuszát. A feladatok azonban nem mindig teljesültek, Poór elvtárs hanyagságát egy alkalommal nyilvánosan kérte számon saját lapja, ugyanis nem tarotta meg a Kunszentmiklósi Gépállomás pártszervezetében a marxista szemnináriumot.
A Népújságot azért hozták létre, hogy a diktátori monológot lekövessék helyben. A hibákra, amelyet a vezetőség ugyan ritkán elismert, mindig politikai válasz született: „A Bácskiskunmegyei Népújság munkájában mutatkozó fogyatékosságok gyökere elsősorban a lap pártirányításának, politikai vezetésének hiányosságaiból, a lap káderhelyzetéből és a szerkesztési munka hibáiból fakad.”
Erre válaszul a javulást úgy próbálták elérni, hogy „a megyei bizottságnak az addigi kiépített laza kapcsolatait a szerkesztőség felé átfogó politikai irányítássá és ellenőrzéssé kell fejleszteni”. Később azért is panasszal éltek, hogy ez az ellenőrzés nem kellően valósult meg: a megyei pártvezetés nem tűzte napirendre a Népújság munkaterveit, így a lap nem tudott lépést tartani a politikai igényekkel, és sem a káderhiányt, sem a minőségi kifogásokat nem tudta orvosolni – olvasható egy belső jelentésben 1954-ben.
Többször váltottak felelős szerkesztőt, Gáspár Zoltán után 1954-től néhány hónapig Kővári Péter látta el a főszerkesztői teendőket, de ő sem vált be. Utódot végül nem találtak, az impresszumba csupán annyit tüntettek fel, a lapot „Szerkeszti a szerkesztőbizottság”. Ez így zajlott majd két éven át, egészen az 1956-os őszi megszűnésig.
A rendszer működésének szélsőséges logikájából fakadóan javulásra sosem volt kilátás. A Szovjetunióban volt egy mondás: míg a nyugatiak abban nőttek fel, hogy a kérdésekből válaszok lesznek, a szovjetek abban, hogy a kérdésekből baj lesz – és a szerkesztőség nem kérdezett.
A Népújság csak az október 27-ei számában közölt először cikket a forradalomról, miután a kecskeméti tömeg leverte a vörös csillagot a városi tanács épületéről, és a nyomdászok megalakították az első munkástanácsot a Bács-Kiskun megyei Nyomdász Vállalatnál. A címlapon ekkor már öles betűkkel jelent meg: „Éljen a független, demokratikus és szocialista Magyarország”. Október 30-án a lap a Kossuth-címerrel jelent meg, ez volt az utolsó száma. A kiadó személye is többször változott: 1956 elején Németi Józseftől Daczó József vette át a lapot még az MDP jóváhagyásával, majd október legvégétől néhány hétig a Megyei Ideiglenes Nemzeti Bizottság Intéző Bizottsága felügyelete alá került. Később a Népújság helyét a Petőfi Népe vette át, amely a forradalom orosz tankokkal történő leverése után az MSZMP megyei lapja lett.
Falusi Norbert írása
Kiemelt kép: 1948. augusztus 20. Rákosi Mátyás mondott beszédet Kecskeméten a nemzeti ünnepen. / Fotó: Készítette: Rév Miklós - Tulajdonos: MTI Zrt. Fotóarchívum
Levéltári források:
MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár
- XXXV. 43. MDP Kecskeméti Városi Bizottságának iratai 1948-1956
- XXXV. 53. BKM Népújság kiadóhivatalának iratai 1950-1955
- XXXV. 70. BKM Népújság szerkesztőségének iratai 1950-1956
Felhasznált periodikák az Arcanum adatbázisából:
Bácskiskunmegyei Népújság, 1950-1956
Petőfi Népe, 1956, 1966
Irodalom:
Yuval Noah Harari: Nexus. Animus kiadó, 2024
Victor Klemperer: LTI - A Harmadik Birodalom nyelve - Egy filológus feljegyzései. & Kiadó, 2021
Norbi, ezt élmény volt olvasni, csakúgy mint megírni - gondolom. A kecsup.hu felöletén ezt és a többi KecskeRégen cikket is érdemes lenne reklámozni, valamint önálló PodCast-ként is futhatna néhány téma, a sajtópóráz témával az élen. Gratula. BArátsággal Z