Kecskemét nem emelt szobrot a haza bölcsének, Deák Ferencnek, aki tető alá hozta Pest-Buda és Bécs között 1867-ben a kiegyezést; és ennek törvénybe foglalásával létrejött az 1918-ig fennálló Osztrák–Magyar Monarchia. A Kossuth Lajos bronzszobrát avató ünnepség reggelén 12 ágyúlövés ébresztette a kecskemétieket 1906. július első vasárnapján. Szobrán a parasztembert szimbolizáló akt férfi elszánt tekintettel, kiegyenesített kaszát tart a kezében. Deákról a józan, megfontolt politikus emlékét őrzi az emlékezet, aki megmentette a Habsburgokkal való kiegyezéskor, ami még menthető volt a maradék alkotmányos szabadságból. Kossuth a tiltakozás, az ellenállás szimbóluma, aki a magyar függetlenséget védte, s nem engedett tapodtat sem ’48-ból.
1868 húsvétján a kiskunfélegyházi főbíró két biztossal és két rendőrrel maga elé vezettette Asztalos János kecskeméti ügyvédet, és határozottan a szónoklatának befejezésére utasította; – aki ezt megtagadta; ezután letartóztatták, és a városháza pincéjébe zárták. Másnap, húsvétvasárnap, zömükben szegényparasztokból álló tömeg vonult a vonatállomásról a régi városháza elé, követelve Asztalos kiengedését. A tüntetőket az időközben a hivatal udvarába rendelt katonaság várta, akikre rátörték a városháza kapuit és a kiszedett ablakrámákkal a katonákra rontottak.
Endre Mihály főbíró tűzparancsot adott ki, aminek következtében Drozdik János béreslegény meghalt, többen pedig megsebesültek. A tüntetésben letartóztatták a Szélsőbal párt országgyűlési képviselőjének unokaöccsét, Madarász Vilmost, és a pusztakeresők több vezetőjét, köztük Szombati Ágostont és Császár József kecskeméti tanítót, Asztalos János hűséges agitátorát is. A főbíró a véres események után Kecskemétről még kért egy századnyi katonát, akik segítségével április 13-án és 14-én elfojtották a félegyházi demokrata körbe tömörült választójog nélküli szegényparasztság húsvéti mozgalmát.
Asztalost a külvilágtól szigorúan elzárva a váci börtönbe szállították. Kecskeméti ügyvédi irodáját, amit a Budai utca 43. számú házban működtetett, a házkutatás alkalmával felforgatták lázító röpiratok után kutatva. Azokat nem találtak, ahelyett azonban több mint 700 peres akta tornyosult a szobában, amik többségükben kecskeméti "kisemberek" ügyeit tartalmazta. A legszegényebbek hozzá fordultak panaszaikkal, melyeket rendezetlen földügyekben indítottak, vagy a városi tanács döntései, olykor pedig annak tagjai ellen irányultak.
*
Ki volt Asztalos János és hogyan vált a kecskeméti ügyvéd a szegényparaszti mozgalom forradalmi vezérévé? Miért lázadtak fel az alföldi mezővárosok gazdái a kiegyezés időszakában? Kik voltak a tokrák és mokrák? Miért akarta elfojtani a kiegyezéssel szemben nyíltan agitáló szélsőbalparti paraszti és kispolgári csoportok mozgalmát a Deák-párti kecskeméti városvezetés? És miért itt a Homokhátságon talált talajra a magyar parasztságon belül a kiegyezésellenes, függetlenségi harcos szólamú küzdelem? Írásunkban ezekről a kérdésekről írunk.
Az Asztalos-mozgalom Kecskemét alig ismert, mára elfeledett története. 1) Nem illik abba a diskurzusba, ahogyan elbeszélik a kiegyezést követő dualizmus, avagy a Nagy-Magyarország gyors gazdasági növekedésének, kulturális fejlődésének és polgárosodásának kiemelkedő időszakát. 2) Az agrárkérdés elvesztette aktualitását, mert Kecskemét az utóbbi évtizedekben megszűnt évszázadok után agrárvárosként élni, és már alig kevesek kötődnek életvitelszerűen a földhöz. 3) Az ilyen irányú történetírói érdeklődés azért is merült feledésbe, mert azt az 1990 előtti marxistatörténetírás saját politikai érdekeire igyekezett felhasználni, s ezzel jó időre kiüresítette az utókor szemében.
Az ötvenes és hatvanas években osztályharcos cirádás cikkekbe foglalták Asztalos János nevét, aki "a subát magasztalta a bunda rovására", és "önfeláldozó vezetőként" a "nép igazába vetett hittel" védte a kisemberek ügyeit. Asztalos mozgalma "névtelenhősök százait adta az osztályharcnak. A kubikosok, zsellérek, napszámosok, Kossuth szellemében szembeszálltak az osztrák elnyomással és a feudálkapitalista kizsákmányolással egyaránt" - olvasható 1967-ben a megyei pártbizottság lapjában, a Petőfi Népeben.
Eltekintve az osztályharcos szólamoktól zsúfolt mondatoktól, miről szólt tehát az a mozgalom, ami képes volt olyan hevesen felszínre törni, ami ellen egyforma erővel lépett fel a kecskeméti politikai elit és gróf Andrássy Gyula miniszterelenök kormánya 1867-1868-ban?
Az Asztalos-féle politika nem csupán a megoldatlan földkérdésről szólt, amit a szegényparasztok követeltek, ami az alföldi városok társadalmi-gazdasági helyzetéből, a parasztságon belüli ellentétekből táplálkozott, hanem azokról a városi kispolgárokról és értelmiségiekről is, akik számára közös közpolitikai programban kapcsolódott össze:
A kiegyezés-ellenesség és a bécsi politikával szembeni ellenállás ugyanis aligha lettek volna elegendők ahhoz, hogy az 1849 után megtapasztalt elnyomást követően, pusztán szólamok mentén politikai cselekvésre bírjanak néptömegeket.
A frissen felállt magyar központi hatalom meglehetősen erőszakos válasza ezért sem volt váratlan az alföldi agrármozgalom ellen, amit a belügyminiszter nyomban igyekezett betiltani, szervezőit letartóztatni, vezetőit ellehetetleníteni. Asztalos Jánost börtönbe zárták, ahonnan sikerült ugyan külföldre szöknie, de sohasem térhetett haza. A nagykőrösi felkelők közül 44 főt tartóztattak le, ügyüket Kecskeméten tárgyalták; 23 vezetőre 3 hótól 5 évig terjedő börtönt szabtak ki.
A hatalom számára a tét 1867 stabilizálása volt.
Akár erővel, akár politikai eszközökkel. Ferenc József császár magyar királlyá koronázásáig (1867. június 8.) átmenetileg felfüggesztették az adóvégrehajtásokat, és úgynevezett ínségi kölcsönöket (pénzt, vetőmagot) utaltak ki, amelyeknek célja az udvarral szembeni bizalmatlanság csökkentése is volt. A földdel nem rendelkezőknek közmunkát biztosítottak a vasútépítkezéseken és csatornázásokon, amit korábban, csaknem ingyen végeztek.
Deák Ferenc a pesti polgárok előtt 1868-ban tartott beszédében részletes leltárt készített az osztrákokkal megkötött egyezség kedvező eredményeiről: rendeződött a magyarok viszonya a Habsburg-dinasztiával és az osztrák politikusokkal; helyreállt az ország belső önállósága, amiről „El lehet mondani, hogy a mohácsi vész óta Szent István koronájának országai így együtt soha nem voltak, mint most”; megindult a külföldi tőke beáramlása; fellendült a kereskedelem, sőt, valódi politikusként azt is megállapította, hogy még a szegény emberek száma is csökkent.
A magyar politikai vezető réteg úgy vélte, hogy évszázadok után 1867-ben kínálkozott ismét lehetőség arra, hogy saját kezébe vehesse az ország irányítását, és ugyan egy birodalom keretein belül, de valamelyest önálló elképzelései szerint rendezhesse be a modern magyar államát.
Vázlatosan, de ki kell térni az alföldi mezővárosok társadalmi, gazdasági fejlődésére, aminek alapján megérthetjük, hogy miért éppen az Alföldön, Kecskemét központtal Kiskunfélegyházán, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Makón, Nagykőrösön vált legerősebbé a parasztság kiegyezésellenes küzdelme.
Már 1848 előtt lényegesen különbözött az itt élők társadalma az ország más területeitől, ugyanis ezek a települések szélesebb jogkörrel rendelkeztek, mint például a Dunántúlon. Nagyobb önállóságuk a török hódoltság korára, és az azt követő időszakra nyúlik vissza. Az Alföld jelentős részén ekkor szűnt meg a földesúr – jobbágy feudális jogviszony (a jobbágy a földesurának termény- és pénzadóval, valamint egyéb szolgáltatással, például robottal tartozott), és a pénzbeli megváltásuk következtében viszonylag szabad parasztság jöhetett létre. Másrészről a háborúskodások miatt elnéptelenedett szabad földek foglalásának lehetősége a mezőgazdaság amerikai utas kapitalista fejlődésének csíráit hozták létre.
A valóságban azonban sokan föld nélkül maradtak. A földek egy részét a fizetett összeg arányában hiába osztották szét, a településektől távolabbakat meghagyták közföldeknek, amik felett a városok élén álló tanácsok álltak, ők kezelték a közföldek pénztárát és rendelkeztek a haszonélvezeti jogokkal. A földnélküliek száma ezután egyrészt a gazdasági fejlődés polarizáló hatása, másrészt a nagyszámú bevándorló miatt jelentősen megemelkedett, amik egyszerre járultak hozzá a parasztságon belüli ellentétek növekedéséhez, és az alsóbb jövedelmi osztályok és a vagyonos, egyúttal a politikai életet alakító elit közötti feszültségekhez.
A nagyobb földterületeket tulajdonló parasztság a szegényparasztság követeléseivel szemben a kiegyezés útját, és annak előnyeit kereste; és ugyanakkor a pénz, a hitel, a tagosítások, a legelők irányításával a kapitalista fejlődés fontos tényezőivé is váltak. A tanácsok, képviselőtestületek tagjai tisztségüket tőkés vállalkozásokra is felhasználták. Olykor hivatali hatalmukkal visszaélve nem kímélték a közföldeket és a közpénztárat sem. Kecskeméten a város földjével határos volt Kiss Miklós országgyűlési képviselő birtoka, aki hamis térképek készítésével a városi földek rovására növelte birtokát.
Az ellentétek még élesebbé váltak akkor, amikor az állattenyésztésről a földművelésre való áttérést a legelőfelosztás formájában napirendre tűzték, azzal a céllal, hogy biztosítsák a nagyobb méretű gabonatermelés feltételeit. A változtatásban azonban azokat is igyekeztek kiszorítani a közföldekből, akik eddig részesedtek azok hasznából. Egyesek tehát földjüket vesztették el, mások az állattartásból szorultak vissza, ami a megélhetésüket veszélyeztette. A birtokosság alsó rétege s a szegényparasztság, illetve a kisebb állattartók a legelőosztás demokratikus megoldásáért, olykor pedig a tanácsok legelőosztási intézkedései ellen léptek fel.
A kiegyezés utáni időszakban a választójoggal rendelkezők száma is fényt vet a városok belső politikai életére. Szeged 74 ezer lakosából alig csak 2500 lakosnak volt választójoga. Kecskeméten a választójogból kizárták azokat, akiknek földjük vagy házuk értéke nem érte el az 1000 forintot. Mivel a föld értéke holdanként 50 forint körül mozgott, csak a 15–20 holdon felüli parasztoknak volt választójoguk. Választójoggal rendelkeztek még a kereskedők, gyárosok és a kézművesek, de csak akkor, ha 1 év óta a városban éltek és saját műhellyel, kereskedési teleppel rendelkeztek, s legalább egy segédet foglalkoztattak. A választók és választhatók közé tartozott az értelmiség felső rétege is, azok a tudósok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, akik legalább 80 forint házbért fizettek és 600 forint keresetet fel tudtak mutatni. Ebből a szűken vett körből választották meg tanácsosokat, akik a városi földeken felül szabályozták és irányították a város gazdasági és politikai életét, illetve feleltek az adók behajtásáért.
A kiegyezés után meginduló Asztalos-mozgalom ott talált tömegekre, ahol már megindultak a ’48-as alapon álló szervezkedések. Szegeden, illetve Hódmezővásárhelyen a Kossuth-párti emigráció tevékenységének hatására a függetlenségi mozgalom erősödött meg. A kiskunfélegyházi pusztakereső mozgalom 1866-ban érte el tetőfokát, főszereplői elsősorban azok az elszegényedett parasztok voltak, akik részben vagy egészben elvesztették földjeiket, és a város nagykiterjedésű pusztáinak felosztását követelték. A legelőfelosztás demokratikus megoldásáért folytatott szegényparaszti harcba a nagykőrösiek is becsatlakoztak, amit 1866-ban azzal sikerült tompítani, hogy a városi tanács a földkérdés megoldásának ígéretével a kisebb birtokosok bizalmát elnyerte.
A kiegyezés előtti parasztmozgalmak még helyi jellegűek voltak, a parasztság önállóan kereste követelései megvalósításának útját; voltak, ahol a királytól vártak segítséget, mint a félegyházi pusztakeresők, mások, mint Nagykőrösön, a helyi társadalmi erőkre támaszkodtak.
Temető-nagy utca a 19. század végén (Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemét Anno)
Nem csak Asztalos János vezetése alatt, hanem előtte is hiányzott az agrárprogram mélyebb kidolgozása. Ez részben magyarázható azzal is, hogy a parasztság műveltségi színvonala igen alacsony fokon állt a 19. század derekán. Az írni és olvasni nem tudók aránya a 6 évesek feletti korosztályban országosan 51 százalék volt, néhány alföldi városban azonban ennél is megdöbbentőbb adatokat találunk. Kecskeméten a lakosság 54, Szegeden 62, Félegyházán pedig 74 százaléka nem tudott írni és olvasni.
Asztalos János ügyvéd, amikor Kecskemétre költözött, s itt a Szélsőbal kiegyezésellenes politikájához kapcsolódva demokratikus irányú szervező munkát fejtett ki a parasztság körében, olyan erővel törtek felszínre az elfojtott energiák, hogy hamarosan Kecskemét vált az 1866. évi mozgalmakat tartalmában, és hatásában felülmúló alföldi parasztmozgalom központjává.
Az addigra már kipróbált ügyvéd 1867-ben, az Andrássy-kormány kinevezése után, 43 évesen érkezett Kecskemétre. Életének korábbi szakasza kevésbé ismert, az is azokból a perekből, amelyeket vagy ő kezdeményezett az állami szervekkel szemben, vagy fordítva, ellene folytattak le. Pécsett született 1824-ben, jogi diplomát szerzett, külföldön is tanult. 1851-ben került szembe először a bírósági szervezettel, amikor feljelentett egy állami ügyészt és egy szolgabírót, akik a törvények kijátszásával pénzösszegeket szedtek a peresektől és a foglyoktól, s ennek alapján ítélkeztek és mérsékelték a rabok törvény szerinti büntetését. Feljelentését azonban visszafordították ellene, és rágalmazónak bélyegezték, s csak 3 évi per után mentették fel Asztalost. 1861-ben felhagyott az ügyvédséggel, Bócsán bérelt földet, de fizetésképtelensége miatt bezáratással fenyegették.
Kecskeméten újból ügyvédként kezdett el dolgozni. A városi szegények pereit vállalta el, s mint aktív közéleti ember is, e pereken keresztül próbálta a tanács korrupt ügyeit megmutatni. „Temérdek adatot hordott hozzám a nép" — írta két helyi tanácsosról, a Szűcs testvérek sikkasztásait leleplező beadványában. Ezt látszik igazolni az a 720 peres akta, amelyket 1868 tavaszán, a letartóztatását követő házkutatás alkalmával a hatóságok Asztalos irodájában találtak.
A kiegyezésellenes küzdelmet a Szélsőbal párt indította el. Az ország politikai pártjai közül ez a párt állt a legközelebb Kossuth Lajoshoz. Lapjai a Magyar Újság, majd a Nép Zászlója, amik függetlenségi harcos retorikával társadalmi programot nyújtott: a katonáskodás és a községi rendszerek reformját, illetve az adóterhek aránytalan viselésének mérséklését. Népszerűsítette a parasztságot tömörítő demokrata köröket, és az alföldi parasztmozgalom vezetőjét, Asztalost, akit követendő példának állítottak be. A Szélsőbal miután az osztrák-magyar kiegyezés rendszere megszilárdult, nevét 1848-as Pártra, idővel Függetlenségi és 48-as Pártra változtatták; 1918-ban szűnt meg, utolsó elnöke, Apponyi Albert gróf volt.
Asztalos, a korát megelőzve, modern tömegpártot szervezetett Kecskeméten a Szélsőbal párthoz kötődő demokrata körökből, amit elméletileg és szervezetileg is igyekezett kiszélesíteni. A város tizedeiben (a város akkori tizenegy közigazgatási egységeiben) olvasóköröket alakított, amelyeknek élére elnököt és alelnököket állított. A körnek belső és külső tagjai voltak, a belső tagok évi tagdíja 2 forint, a külsőké 48 krajcár. A belső tagoknak központi helyiségük volt, ahol gyűlésezhettek, a külső tagok részére pedig „olvasdát” tartottak fenn, ahová hírlapok jártak. Az olvasni alig vagy egyáltalán nem tudó lakosok számára a Magyar Újság és a Nép Zászlója egyes cikkeinek felolvasása mellett előadásokat is tartottak.
A kecskeméti demokrata kör ünnepélyes megalakulására 1868 februárjában került sor. Magját a szegényparasztság alkotta, de a mozgalomhoz iparosok és a 48-as alapon álló értelmiségiek is csatlakoztak. Utóbbiak voltak a Szélsőbal lapjainak vidéki levelezői és a helyi demokrata körök vezetői.
A körök jelentették a politikai fórumot is, ahol a néptribun, amint azt tette 1867 karácsonyakor, nyíltan a Deák-párti városvezetés ellen hangolt, vagy ahogyan akkor mondták: „mokrák” (ellenzékiek) a „tokrák” (kormánypártiak) ellen. (A „tokra” gúnynév az arisztokrata, a ,mokra” pedig a demokrata szóból származik.)
Asztalos nem csak Deák Ferenc ellen proklamált, aki szerinte 1861-ben még helyesen ellenállt Ferenc József magyar királlyá koronázásának, aztán a nemzet ügyét megtagadta és azt a "németnek feladta"; hanem Horváth Döme kecskeméti országgyűlési képviselő ellen is, aki ígérete ellenére megszavazta a kiegyezési törvényeket. Horváth Döme, akinek a nevét ma körút viseli Kecskeméten, az 1848-as szabadságharcban népfelkelési biztos volt, amiért haditörvényszék elé került, végül felmentették; ezután egy időre Kecskemétre vonult vissza. 1862-től 1875-ig országgyűlési képviselő, és nem mellesleg kiadta Katona József Bánk bánját 1856-ban és 1860-ban és megírta hozzá Katona életrajzát.
Asztalos tehát a Szélsőbal iránymutatásai alapján, a demokrata körök szervezésével kezdte kiegyezés elleni harcát. Cikkeiben, röpirataiban a függetlenségi és a demokratikus programján felül legtöbbször a polgárokra nehezedő súlyos adóterheket érintette. Horváth Döme és a kiegyezés ellen írt kiáltványa egy jelentésen keresztül az igazságügyminiszterhez is eljutott, amiben szó volt az „elviselhetetlen, a vagyonunkat felemésztő terhekről", és arról, hogy felszólítja Kecskemét népét a kiegyezéssel elvállalt kötelezettségek megtagadására. Írásba foglalta azt is 1867-el szemben, hogy:
,,az 1848-i, jó vasas szekér nem teljes épségében, hanem kerekeitől megfosztva s mindenféle terhekkel megrakva adatott vissza."
A hatalom nem tűrte sokáig Asztalos politikai aktivitását. 1867 telén a Kecskeméten és környékén terjesztett nyomtatványok miatt sajtópert indítottak ellene. A kecskeméti városi közgyűlés pedig a rendőrkapitányt arra utasította, hogy mindenféle „népösszejövetelt” tiltson be.
Asztalos és Horváth között a feszültség odáig fajult, hogy a városi kapitány rendelkezését még Horváth sem tartotta be, aki az új év kezdetén Asztalos ellen szervezett gyűlésre hívta szavazóit a városháza elé. Asztalos ugyanígy tett, ellendemonstrációt toborzott, ahol a második választókerület választóit arra akarta rávenni, hogy Horváth Döme ellen bizalmatlansági petíciót írjanak alá, mert nem tett a 48-as törvények visszaállításáért. A korabeli beszámolók szerint a gyűlésen mintegy kétezren vettek részt; fokozott katonai jelenlét mellett.
Asztalos közérthetően tudott beszélni a nép nyelvén. A bonyolult politikai helyzetet egyik beszédében egyetlen hasonlattal világította meg:
„Deák Ferenc 1861-ben töltött egy palackba vizet és olajat. Az olaj — a nemzet — fölül volt nagy Deákjával. 1867-ban Deák a palackot fölfordította, benne az olaj szétrobbanván, kisebb-nagyobb tömegben szétoszlott. De az olaj csöppenként... fölül fog kerülni ...”
A 18–19. századi városháza (Emlékkönyv Hornyik János halálának félszázados évfordulójára. Szerk.: Garzó József. Kecskemét, 1935.)
1868 elején utolsó nekirugaszkodásában a Szélsőbal országos petíciót indított a 48-as alkotmány visszaállítása mellett, amiben Madarász József országgyűlési képviselő vállalt főszerepet azután, hogy a Torinóban élő Kossuthnál tett látogatást. Követelésükben
A felhívás nagy visszhangra tett szert, az országban, például Miskolcon, Kolozsváron, Egerben, sorra alakultak a Kecskemétet példának tekintő demokrata körök. A Kecskeméthez közelebb fekvő városokra és a pusztai népekre természetszerűleg nagyobb volt Asztalos tevékenységének hatása. Szövetségesével, Madarász Vilmossal meg is kezdték az alföldi demokrata körök megszervezését. Ezirányú munkáját Félegyházán a pusztakereső parasztok között kezdte el, ahol a kecskeméti példához hasonlóan kerületenként olvasóköröket alapított. A félegyházi demokrata kör alakuló nagygyűlését húsvétra tűzték ki. A gyűlést annak ellenére is megtartották, hogy azt előzetesen betiltották. Asztalos Jánost letartóztatták, és a félegyházi pincébe zárták, ahonnan a váci börtönbe szállították.
Több mint egy év fogság után felesége segítségével sikerült megszöknie. Asztalos Jánosné 1868. július 17-én éjjel a váci börtönőröket borba szórt álomporral elaltatta, s a náluk levő börtönkulcsok segítségével férjét kiszabadította. Románián át Konstantinápolyba menekültek. Kis idővel később Belgrádba költöztek, ahonnan, Asztalosék többszöri kérése ellenére, többé nem térhettek haza. Életének utolsó felvonásáról a Kecskeméti Lapok 1898. november 20-i számában a következő közlemény jelent meg: „Asztalos János és felesége hosszas nyomorgás után öngyilkosok lettek Belgrádban.”
Az Asztalos-mozgalmat hamar letörték, az alföldi demokrata köröket betiltották, némelyiküket később újjáalakították, de a kiegyezést nyíltan nem ellenző programmal. Asztalos János emlékezete a marxistatörténetírásban úgy jelent meg, mint szövet a munkás-paraszt szövetségben. Emlékére Kecskemét Város Tanácsa 1968-ban, az alföldi parasztmozgalom 100. évfordulóján emléktáblát állított.
Ha kitekintünk az ideologikus szemüveg mögül, Asztalos János 19. század közepi mozgalmának történetében azokat a társadalmi kérdéseket látjuk, amik később végig követik a magyar társadalom gazdasági és politikai fejlődését, vagy legalábbis igénylését: igazságos földosztás, demokratikusan és átláthatóan működő (városi) közigazgatás, progresszív adózás, politikai szervezkedés szabadsága és autonómia igenlése.
Falusi Norbert írása
Felhasznált irodalom:
Krajnyák Nándor: Az Asztalos-féle parasztmozgalom Kecskeméten. In: Népkutató füzetek, 9. sz. Kecskemét, 1961
Pölöskei Ferenc: Az 1868-as alföldi parasztmozgalom. In: Századok, 1956. 1–2. szám, 617-656.
Felhasznált periodikák az Arcanum adatbázisából:
Parasztpolitika - a demokrácia próbaköve. In: Magyarország, 1997. I. évf. 3. szám, március, 12-13.
A félegyházi zendülésről. In: Kónyi Manó (szerk.): Deák Ferencz beszédei 1867–1868. V. Kötet. Budapest, Franklin-Társulat, 1889
Petőfi Népe, 1958, 1967, 1968
Nagyra értékelem Norbinak a Kmét Sztörténetét !⅔