Tischler József először a Köjál hivatalát, majd a városi tanács előadóit, végül – talán kicsit kétségbeesésében is – a Petőfi Népe szerkesztőségét kereste meg a lejáróban lévő ideiglenes tartózkodási engedélyének meghosszabbítása ügyében. Végül épp a sajtón keresztül jutott hozzá a szükséges információkhoz: Dr. Adorján Mihály, a városi tanács elnöke a tanácsháza épületében irodát kapó menekültügyi bizottsághoz irányította őt.
Nem volt példátlan az efféle bizonytalankodás és információhiány 1988 őszének-telének meglehetősen zűrzavaros hónapjaiban. A belpolitikai helyzet amúgy is igen kényes időszakában váratlanul került napirendre a külhoni magyarok ügye, miután a pártállami évtizedekben leginkább az elhallgatás megúszó stratégiáját alkalmazták ebben a kérdésben.
Ám a Ceaușescu által 1988 tavaszán meghirdetett település-szisztematizálási terv, vagyis a falurombolásként közismertté vált román állami erőszakpolitika, illetve a főleg magyar és szász nemzetiségűek ellenében már korábban is jelentkező elnyomó hatalmi működés azt eredményezte, hogy 1987 vége és az 1989. decemberi forradalom között eltelt két év alatt mintegy harmincezer erdélyi menekült érkezett hazánkba. Az átalakulóban lévő hazai közélet így már kénytelen volt szembenézni nem csupán a probléma operatív kezelésével, hanem a régóta szemlesütve kezelt nemzetiségpolitikai dilemmákkal is.
„Akadnak olyanok, akik már többé-kevésbé berendezkedtek nálunk, vannak, akik most teszik az első lépéseket, s nyomukban jönnek, egyre jönnek az újabb menekültek Erdélyből. Útlevéllel vagy anélkül. Családdal vagy anélkül. Kevéske pénzzel és poggyásszal, viszont többnyire súlyos lelki terhet cipelve.” – írta a Petőfi Népe 1988. december 31-én egy interjú bevezetőjében, amit Szabó Gábor református esperessel készítettek, aki a városunkba érkező erdélyi menekültek megsegítésének egyik legfontosabb szervezője-támogatója volt.
A református egyház országosan is az elsők között vállalta fel az áttelepülők számára elindult segítségnyújtás szervezett keretek között történő lebonyolítását. Először a legalapvetőbb szükségletekre kellett gondolniuk, ruhagyűjtéssel és pénzadományozással igyekeztek segíteni, de már ezzel párhuzamosan munkalehetőséget és szállást is keresni kezdtek a kétségbeejtő helyzetbe került embertársaink számára. Egy idő után pedig még a hosszú távú letelepedés feltételeinek megteremtését is fel kellett venni a megoldandó feladatok közé, mert bár a magát Kárpátok géniuszának neveztető diktátort még annak az évtizednek a végén elsodorta a forradalom, a romániai politikai elit napjainkig is sokszor ellentmondásosan, több esetben kifejezetten ellenségesen viszonyul a nemzetiségi kérdésekhez.
Az anyaország és az otthon közül kiválasztani a véglegesnek szánt itthont valószínűleg egyikük számára sem volt könnyű feladat: beilleszkedni egy idegen és sokszor idegenkedő új környezetbe, vagy még nem elkötelezniük magukat a változtatás mellett – miközben számunkra, illetve az akkori Kecskemét lakói számára is szinte elképzelhetetlenül nehéz élethelyzeteken és traumákon keresztül érkeztek meg hozzánk, és ehhez a döntési helyzethez.
Adománygyűjtő teaárusítás 1989-ben - Forrás: Petőfi Népe digitális archívum / Hungaricana
„ Megdöbbentünk, hogy ezek az emberek mennyire félnek, mennyire kiszolgáltatottnak érzik magukat, mennyire terhes az a múlt, amit hoztak és cipelnek magukkal. Látnunk kellett a lelkiismereti feszültséget az otthon hagyott család miatt” – olvashatjuk Szabó Gábor esperes szavait, aki egy ehhez kapcsolódó történetet is megosztott az interjúban.
A férj már korábban átjött a határon, kényszerűségből hátrahagyva várandós feleségét és hatéves kislányát. A hatalom kicsinyes bosszújaként megvonták az asszonytól az élelmiszerjegyét, egy idő után nem volt mit enniük, és hiába is próbálta meg a hatóságokat jobb belátásra bírni. Nem maradt más választása, ő is útra kelt. Egyik kezébe kislánya kapaszkodott, másikban a bőröndöt cipelte, így jöttek át a határon a katonák kiabálása közepette, akik hivatalosan akár fegyverrel is megállíthatták volna őket. Végül nem dördült el lövés, így épségben átjutottak mindannyian, és érkeztek meg aztán Kecskemétre.
Segítségnyújtásban szerencsére nem csak a református egyházra hárultak a teendők. Karitatív feladatokat ellátó szervezetek és egyéni kezdeményezések is jelentkeztek az emberbaráti kihívásra, majd 1988 folyamán állami és városi szinten is áttört a gát: mert beszélni a rendszer a problémáról, próbált – inkább kevesebb, mint több sikerrel – kritikus jelzésekkel élni a romániai államvezetés irányába, és talán a legfontosabb, hogy maga is bekapcsolódott a hazánkba érkező menekültek ellátásába. Az állami és tanácsi ellátórendszert ugyanakkor felkészületlenül érte a menekültekkel együtt járó kihívás nagysága.
A Magyar Vöröskereszt szintén feladatának érezte a segítségnyújtást. Kecskeméti szervezete 1988 végéig 102 áttelepülni szándékozót regisztrált, közülük 68-an a városban és környékén is maradtak. Az egész megyét tekintve 274 erdélyi menekültről számoltak be. Munkát és szállást kerestek, illetve bútorokat juttattak el számukra, karácsonykor pedig minden Erdélyből érkezett gyermek ajándékcsomagot kapott. Ezen kívül ruhagyűjtést is indítottak. Ez utóbbit a lakosság egy része félreértette, sok használhatatlan és elnyűtt ruhát is kaptak, ami csak a lomot szaporította. A segítő szándék megkérdőjelezhetetlenségét ugyanakkor jól mutatja, hogy alig pár hét alatt több mint 400.000 forint (ne feledjük az árszintet: egy liter tej ára ekkor 7 forint körül volt) is összegyűlt pénzbeli adományként.
Megmozdult a művészvilág is. Pócs Péter plakátokat tervezett, és az eladásukból befolyó összeget felajánlotta. A napjainkban is aktív és közkedvelt kecskeméti fotóművész, Bahget Iskander pedig számtalan saját felajánlással, tevékeny módon járult hozzá a nehéz helyzetbe került honfitársaink megsegítéséhez.
A kezdetben egyházi, civil, illetve magánkezdeményezéseknek, és a vállalati, szövetkezeti támogatásoknak szervezett keretet aztán 1989 januárjától a városházi – akkor tanácsi – irányítású Erdélyi Menekülteket Segítő Bizottság adott. Alapítói a tanács munkatársai, a református egyház, a Vöröskereszt, a népfront, az MSZMP és az MDF városi szervezeteinek képviselői mellett a Nagycsaládosok Egyesülete, a Fiatal Értelmiségiek Klubja és a városban élő képzőművészek voltak, de helyet kaptak benne a legérintettebbek, maguk az erdélyi menekültek is.
Az itt letelepedni szándékozóknak kadafalvi, helvéciai és hetényegyházi tanyás területeken később gazdálkodásra is alkalmas telkeket vásárolt a bizottság, a leendő lakóépületek tervezését pedig helyi építészek társadalmi munkában ingyen vállalták.
„Eladtuk a kocsinkat, mint egyetlen értéktárgyunkat, az érte kapott pénzt már letétbe helyeztük…” – Sajti Mihály három gyermekével és feleségével együtt kezdett új életbe. Érkezésük után egy héttel már dolgoztak, gyerekeiknek sikerült helyet találni a helyi iskolákban, óvodában, és terveik szerint másfél év alatt a kapott telken önerőből felépíteni kívánt ház a legfontosabb helyiségeket illetően beköltözhetővé válik majd.
Forrás: Petőfi Népe digitális archívum / Hungaricana
Az anyagi és létfeltételek biztosításán túl a lelki egészségről gondoskodásra is igen nagy szükségük volt az ide érkezőknek. A legapróbb szavaknak, tetteknek is komoly jelentősége van, amikor egy teljesen idegen környezetben, sokszor a családtagoktól is elszakadva kell boldogulni.
A Széchenyi SE sakkozói például a pénzadomány gyűjtésén kívül a közösségükbe is befogadtak sakkozni tudó és szerető erdélyi sportbarátokat. A református egyház és a Vöröskereszt együttműködésében már 1988 késő őszén találkozóra került sor az itt menedéket kapó erdélyieket egymással is összehozva, sok-sok megható pillanattal fűszerezve. Kodály Zoltán születésnapjára pedig hangversenyt szerveztek, egyszerre adománygyűjtő célzattal és a templomi ünnepségen részt vevő menekülteknek lélekmelegítő szándékkal.
A karácsonyi időszak még ezeken túl is külön figyelmet kapott. A kecskeméti tanácsháza (ma Városháza) dísztermében a Vöröskereszttel együttműködve rendezett a város ünnepséget, a református gyülekezet pedig december folyamán jó néhány eseményt, többek között ünnepi vacsorát is szervezett a számukra. A Petőfi Népe megyei körképéből azt is megtudhattuk, hogy Kiskunhalason is ajándékcsomaggal kedveskedett a Vöröskereszt az ott élő menekülteknek, sőt a szaloncukor és narancs mellé még egy a városban gyakran megforduló nyugatnémet férfi ajándékai is a csomagba kerültek. Kecelen magát a karácsony estét tölthették együtt az újfalui plébánián a Temesvár környékéről érkezett német ajkú családok.
„Ha például bementem a tanácshoz, és románul beszéltem, kedvesek voltak, azonnal intézni akarták az ügyemet. Mihelyt megmondtam a nevem, és kiderült magyarságom, „megfagyott” körülöttem a levegő, átnéztek rajtam.”
A román államhatalom koncepcionális asszimilálási tervein túl, de tulajdonképpen annak eredményeként is a magyarellenes (és más, például a szász kisebbséggel szemben is megnyilvánuló) törekvések az ottani hétköznapok szerves részévé váltak. A Kecskeméti Szemle 1989. novemberi lapszámában nyilatkozó, akkor már több mint egy éve Kecskeméten letelepedett nemzettársunkat egy szimpla közlekedési szabálysértés után is büntetés nélkül elengedte volna a rendőr, de miután a jogosítványt végül elkérte tőle, és megtudta, hogy magyar, nem úszta meg 200 lej kifizetése nélkül.
Ő egyébként feleségével és két gyermekével együtt egy háromszobás lakást, garázst és kocsit, jól fizetett állást, tehát biztos egzisztenciát hagyott ott Romániában, és kezdték újra a nulláról városunkban. Fontosabb volt számukra magyarságuk fel nem adása. Ugyanakkor a panaszait sem tudta elhallgatni, a sok segítség mellett keserű tapasztalatokat is hozott az áttelepülés: a különféle hivatalokban érzéketlen az ügykezelés, sok esetben nincsenek tekintettel a kiszolgáltatott helyzetükre, illetve csalódottan kellett tudomásul venniük azt is, hogy az embereknek itt egymásra sincs idejük, annyira leköti őket a saját megélhetésükért küzdés, míg Romániában a családok egymást segítették át a nehézségeken.
A beilleszkedéshez kapcsolódó kihívások egyik legbonyolultabb feladata a lakáshoz jutás és a munkalehetőség összeegyeztetése volt: a községekben akadtak ugyan beköltözhető üres házak, munkát viszont a városokban lehetett találni, így nagyon sokan inkább az átmeneti megoldást jelentő munkásszállók mellett döntöttek.
Ezekben az években a szocialista tervgazdálkodás kudarcos útja idehaza már mindenki számára egyértelművé vált, és a politikai rendszerváltozás megannyi eseménye sem tudta elnyomni a várható és már jelenlévő gazdasági nehézségek miatti szorongást. Így az együttérző és támogató szándékok mellett megjelentek a neheztelő hangok, akik szerint épp elég a gondja-baja az anyaországban élőknek is, akár lakáshoz jutásról, akár a hétköznapi betevőről legyen szó, és túl nagy terhet veszünk a vállunkra a menekültekkel.
Emellett – még annak ellenére is, hogy a trianoni döntés következményeit évtizedeken át elfelejtettük-elhallgattuk – a magyar társadalom döntő része nem helytelenítette az ideérkezők számára nyújtott nagyarányú támogatást. Egyszerre nemzeti és humanista kötelesség, a személyes sorsokkal találkozva pedig közvetlenül is érzékelhették a menekültek kiszolgáltatott helyzetéből fakadó zaklatottabb lelkiállapot gyötrelmeit.
Nem szakadt meg tehát az összefogás, folytatódtak az adománygyűjtő rendezvények, a különféle gyűjtések, továbbra is érkeztek a felajánlások. Neves, ismert emberektől kezdve egyetemi professzoron át egészen a jólelkű nénikéig.
Habsburg Ottó kedves levélben köszönte meg a Petőfi Népe szerkesztőségének a róla szóló cikket, szívesen emlékezett vissza kecskeméti látogatására, és megírta azt is, hogy európai parlamenti képviselőként az előtte álló hónapok legfontosabb teendője az erdélyi menekültek ügyének felkarolása.
A keceli Pintér József és a megyei egyházközség szolgálatilakás-építési programot indított a menekültek számára.
Dr. Gaál Károly, a bécsi tudományegyetem jakabszállási születésű tanszékvezető professzora önéletrajzi kötetének tiszteletdíját ajánlotta fel.
„Állítsátok meg a buldózereket!” – állt a transzparensen, amely egy főtéri demonstráció és rockkoncert hangos kulisszái közepette figyelmeztetett az erdélyi magyarság súlyosbodó helyzetére.
A decemberi hideg beköszöntével pedig minden hétvégén forró teát árusítottak városunk Főterén, a fizetendő összeget saját belátásra bízták, az összegyűlt bevétel az erdélyi menekültek megsegítését szolgálta. Volt olyan adakozó is, egy Helvéciáról bebuszozó nénike, akinek még nem tudtak teával szolgálni, túl korán érkezett, mire a néni legyintett, mondván, ő nem is szomjas, csak segíteni jött, és egyúttal ezer forintot helyezett a szervezők kezébe.
Forrás: Petőfi Népe digitális archívum / Hungaricana
A magát immár köztársasági keretekben meghatározó Magyarországra 1989 végéig sok ezren menekültek és települtek át a végóráit élő Ceaușescu-rendszerből. Városunkban a református egyházközség által patronált Erdélyiek Baráti Köre teremtett közösséget a kecskeméti és környékbeli menekültek számára, a néhány száz rendszeresen visszatérő tagot számláló társaság havonta szervezett összejöveteleket.
A december végi események, a romániai forradalom aztán újrakeretezte a segítségnyújtás egészét. Ekkor már nem csak a hozzánk érkező, hanem a történelmet közvetlen közelről átélő, a vele járó viszontagságokat is megszenvedő külhonban maradt magyarságnak is elkélt a segítség.
De érzelmileg is nagyon mélyen megérintette az egész országot, köztünk városunk lakóit is a szomszédunkban-velünk is történtek. Egyszerre érződött feszült aggódás, a diktatúra bilincseit levetők első szaggatott, de immár szabad lélegzetvétele, öröm és gyász – a menekültügyet kezdetektől fogva felkaroló református gyülekezet karácsony előtti istentiszteletén Varga László lelkész hirdetett igét, szavai ennyi év távlatából is méltóságteljesen csengenek.
Istentisztelet 1989 decemberében - Forrás: Petőfi Népe digitális archívum / Hungaricana / Fotó: Straszer András
A forradalom utáni hónapokban nemhogy csillapodott volna, inkább robbanásszerűen növekedett az erdélyi menekültek áradata. Leginkább a magasabban kvalifikált értelmiség viselte nehezen a rá nehezedő nyomást, és döntött végül az anyaország mellett.
Nem lehet eléggé kihangsúlyozni a helyi református gyülekezet, illetve Szabó Gábor akkori református esperes, és Varga László akkori lelkész erőfeszítéseit a Kecskemétre és környékére érkező menekültek támogatásában. Ruha- és adománygyűjtések, állásközvetítés és szállásbiztosítás, közösségépítés – a jelentkező összes problémára igyekeztek megnyugtató megoldást találni. Összefogták a helyi segítséget, és összefogták a kétségbeesés lelkiállapotát kerülni igyekvő ideérkezőket is, hogy egymásba kapaszkodva találják meg helyüket és új életüket a saját magát is újraformáló Magyarországon.
Rendszeres összejöveteleket szerveztek, ahol például tanárok segítségével előadásokat tartottak, irodalomról, történelemről, földrajzról beszélgettek. Kerülték a politikát, mélyen beléjük ivódott a félelem a Securitate (román belügyi rendőrség) ügynökeitől, és még ennyire távol is tartottak attól, hogy közöttük lehetnek a beépített embereik.
Különösen tanulságos lehet a még 1987 közepén érkező Varró János története, akinek neve talán sokak számára ismerős lehet a mai napig Kecskeméten, hiszen presbiter, illetve a Tanítóképző Főiskola tanára volt hosszú éveken keresztül. A marosvécsi születésű elismert irodalmár az ott működő Erdélyi Szépmíves Céh komoly irodalmi munkásságának markáns szereplője. A kolozsvári Bolyai egyetemen tanult, majd oktatott. 1956-ot követően a magyar forradalom melletti szolidaritásvállalás után koholt vádak alapján, koncepciós perben elítélték. A szamosújvári börtönben és a Duna-delta vidékén munkatáborban töltött el keserves éveket, együtt raboskodva több romániai magyar értelmiségivel. Szabadulása után néhány évvel egy könyvkiadó szerkesztőségében kapott állást. Életét megrendítő történelmi események, ebből fakadó személyes tragédiák övezték.
A kilencvenes években számos erdélyi tanítóképzős diák vehetett részt ösztöndíjas képzésben a kecskeméti főiskolán Varró tanár úr segítségével. Kollégiumi, illetve a református egyházközség által koordinált családi befogadásokkal tudták megoldani az elszállásolásukat.
Felemelő és talán a romániai diktatúra évtizedeinek végét jelző szimbolikus pillanat volt, amikor Tőkés László, a forradalom során meghurcolt temesvári lelkipásztor (később püspök) Kecskemétre látogatott. 1990 februárjának közepén hatalmas tömeg gyűlt össze az esti órákban, és hallgatta végig áhítattal az erdélyi lelkész igehirdetését.
Forrás: Petőfi Népe digitális archívum / Hungaricana
A magyar társadalom szolidaritása a politikai működésre is nyomást helyezett. Bár Szűrös Mátyás az országgyűlés külügyi bizottságának elnökeként 1988 januárjában arról beszélt, hogy felelősséggel tartozunk a határainkon túl élő magyarokért, a Petőfi Népe pár hónappal később is csak trükközve, német lapok írásait szemlézve tette hasábjaira a menekültkérdést.
A falurombolás embertelen elképzelése viszont Romániában is ellenállásba ütközött, az értelmiség egy része tiltakozott, és hangjuk eljutott a pártvezetéshez. Miközben a falvak bontásához még hozzá sem fogva sok helyen az orvosi ellátást már megszüntették, egyre nőtt a nemzetközi felháborodás mértéke is. Számos országban demonstrációkat szerveztek, hivatalos leveleket és közleményeket fogalmaztak a diplomáciai szervek.
Magyarországon civil szervezésben 1988. június 27-én a budapesti Hősök terén mintegy 60-70.00 ember részvételével zajlott egy nem csak létszámában, de jelentőségében is komoly tüntetés. Válaszul Románia bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust, és a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztését is kilátásba helyezte.
Augusztus végén Grósz Károly akkori pártfőtitkár és miniszterelnök, illetve Ceaușescu romániai államelnök között létrejött egy találkozó Aradon. A magyarok számára csúfos kudarccal végződött megbeszélés egyben Grósz addig üstökösként felívelő reformszocialista karrierjét is megtörte.
1989. március 14-én, a varsói szerződés tagállamai közül elsőként országunk csatlakozott az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez. Ezzel megteremtettük a jogi alapokat is ahhoz, hogy befogadhassuk a menekülteket, és ne kelljen őket visszatoloncolni a „baráti szocialista” országokba. Románia „baráti” hozzáállása ugyanis a visszatoloncoltakkal kapcsolatos bánásmódban is jelentkezett: már a határon történő átvétel során elkezdték verni, ütlegelni a szerencsétlenül járt menekülteket. A menekültügyi egyezményhez csatlakozásnak később jelentősége lett az NDK-menekültek ügyének diplomáciai kezelésében is.
Ugyancsak ennek az évnek a márciusában szenteltek egy teljes napot az Országgyűlésben a menekültügynek. A hazai rendszerváltozás felgyorsuló folyamatának is köszönhetően nyíltan kimondták az alapvető emberi és etnikai jogok sérülését a Romániában történtek kapcsán, sőt – talán itt először – felvállalták a trianoni kontextust is, amikor Illyés Gyula szavait idézve Horváth István akkori belügyminiszter arról beszélt, hogy kívülről kényszerítették a szomszédos országokban élő magyarokra más állam fennhatóságát. A fontos elvi deklarációk mellett gyakorlati kérdések is szóba kerültek, többek között a családegyesítések fontosságát külön kihangsúlyozták.
Forradalom Temesváron, 1989 / Forrás: Fortepan
Az 1989-es romániai forradalom a közép-kelet-európai rendszerváltás nem az egyetlen véres konfliktussal járó, de kétségtelenül az egyik legemlékezetesebb eseményévé vált. A diktatúra bukása önmagában nem járt együtt igazi politikai-gazdasági konszolidációval, még hosszú időbe telt, amíg a körülmények többé-kevésbé normalizálódtak.
Ez természetesen kihatott az etnikai kérdésekre is, a magyar-román együttélés még napjainkban is keresi a valóban harmonikus viszonyrendszerét. A forradalom után néhány hónappal Marosvásárhelyen történt etnikai alapú összecsapások során öten meghaltak, majdnem háromszázan megsérültek, köztük Sütő András erdélyi származású magyar író is itt vesztette el egyik szemére a látását. A Fekete márciusnak elnevezett tragikus események újabb menekülthullámot indítottak Magyarország felé, ahol a kilencvenes évek elején még további sok ezer Erdélyből áttelepülő magyar kezdte újra családjával együtt az életét.
Kevéssé ismert tény, hogy Szentkirály néven a hazánkba települt erdélyiek egy új települést is alapítottak. Persze nem a Kecskemét melletti Szentkirályról beszélünk, amit az állampárti évek alatt Lászlófalvának neveztek, hanem a pest megyei Dány község önkormányzata által erre a célra adományozott, a településük mellett építési telkeknek felparcellázott területrészről, tehát Dányszentkirályról. Itt épült fel az ország második ökumenikus temploma az Erdélyi Gyülekezet támogatásával. Az Erdélyi Gyülekezet megalapítója Németh Géza református lelkész, aki az országgyűlés külügyi bizottsága jelenlegi elnökének, Németh Zsoltnak az édesapja, és aki az erdélyi menekültek-áttelepülők karitatív támogatásának országosan is egyik meghatározó alakja volt.
Már Balassagyarmatról írt levelet Szabó Gábor esperesnek 1988 karácsonyán egy előtte Kecskemétre érkező, kis ideig nálunk megpihenő erdélyi magyar, aki megkapó soraiban bevallotta, nem tud olyan helyen élni, ahol egyetlen hegyet sem lát. A hegyek, erdőségek, folyók hiányát sokan megérezték, ahogyan a korábban faluközösségekhez szokott menekülteknek a tanyavilág is idegenül hatott.
A rendszerváltás környékén nem csupán erdélyi honfitársaink keltek útra, de hazánk ezekben az években szembesült az NDK-menekültek dilemmájával is, majd kis idő múlva már a balkáni térségben zajló történelem keltette menekülthullám támasztott számára kihívásokat.
Tamási Áron üzenetének teljesüléséhez ugyan a hegyeket nem tudjuk megmozgatni, de hegyeket tudunk megmozgatni, ha emberségesen viszonyulunk a kiszolgáltatottsághoz, megértjük az otthonkeresés zaklatott lelkivilágát, és a kezünket segítőn kinyújtjuk. Ez a már több mint három évtizede történtek során, és saját magunk felforgatott időszakában is példaértékűen sikerült. Otthont adtunk, és sokan otthonra is leltek nálunk.
Barna Imre írása
Ha valakinek van az erdélyi menekülthullámmal kapcsolatos fotója, amely kecskeméti (illetve környékbeli) helyszínen készült, és szívesen a nyilvánosság számára bocsájtaná, kérjük, írjon nekünk a [email protected] e-mail címre!
Kiemelt kép: Határőrök és menekültek Penészlek közelében / MTI fotó - Oláh Tibor
Felhasznált periodikák:
Petőfi Népe, 1988, 1989, 1990 (Hungaricana)
Kecskeméti Szemle, 1989 (Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár)
Magyar Hang, 2019/47. lapszám
Múlt-kor történelmi portál: https://mult-kor.hu/hatalmas-csapast-mert-a-magyar-kisebbsegre-az-erdelyi-falurombolas-20160429
Irodalom:
Szabó Gábor – Emlékeim. Alsósegesdtől Kecskemétig (önéletírás)
Rigó Róbert - Egy Kecskemétre sodródott erdélyi irodalomtörténész megpróbáltatásai (Varró János)
Sajnos a menekültek befogadása terén a mai napig nincs változás. Ma is jellemző az érzéketlen ügykezelés és az embereknek nálunk mára még kevesebb ideje jut egymásra. Ezt megtapasztaltuk ukrán családok befogadása idején. Ezt majd negyven év múlva el ne felejtsétek megírni a Kecskeregen oldalain!
A hivatali menekült ügyintézés keserű tapasztalatait ma is átélhetjük. Ma is érzéketlen az ügykezelés, sok esetben nincsenek tekintettel a kiszolgáltatott helyzetükre, és az embereknek ma sincs egymásra idejük, annyira leköti őket a saját megélhetésükért küzdés, míg egy menekült helyzetben lévő országban a családok egymást segítik át a nehézségeken.
Ukrán családok befogadásánál, akik már a határon regisztrálták menekült státuszukat, majd egy hétig tartott a munkába álláshoz szükséges ügyintézés, még hárman ki is jöttek hozzánk ellenőrizni a hivatalból. Másfél hónapig dolgozott az egyik anyuka egy német tulajdonú varrodában (neki saját varró üzeme van - Ingvar márkanéven minőségi ingeket készítettek, most hadi öltözetet) kapott állást ahol szívesen fogadták. Már visszaköltözött gimis fiával Kijevbe mikor három hónappal(!) belépésük után megérkezett az igazolványuk és a 60e forint támogatás átvételére szóló értesítés - ami így visszakerült az államkasszába.
Kontrasztként az ipar 4.0 konferencián hallottam, hogy a Daimlerhez érkező bácskai vendégmunkások részére hajnalban kinyitott a munkaügyi hivatal, és munkakezdésre már okmányokkal beöltözve kioktatva kinn voltak a gyárban.