„Komollyá, sőt halálosan komollyá vált tehát a kérdés. A kitelepítési listán 278 név szerepel, de 176-ról megállapították, hogy már meghalt, vagy ismeretlen helyre távozott, így a lista tulajdonképpen csak 102 nevet tartalmaz.” A Kecskemétről kitelepítendő németekről szóló hír páratlan nyugtalanságot keltett városszerte, miután elterjedt a hír, hogy a belügyminisztérium listázta azokat a kecskemétieket, akiknek anyanyelve nem magyar, és ezért a legrövidebb időn belül el kell hagyniuk Magyarországot. „Egyesek azt is tudni vélték, hogy a kitelepítésre nyolc napon belül sor kerül és a listán szereplők mindössze 40 kg súlyú csomagot vihetnek magukkal” – írta a Szociáldemokrata Párt lapja, a Kecskeméti Ujság 1948. február 15-én.
A Magyarország számára vereséget jelentő második világháborút követően a kollektív bűnösség elve alapján hazánk területéről – a nagyhatalmak (Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió) jóváhagyásával – 1946. január 19. és 1948. szeptember vége között megközelítőleg 200 ezer német nemzetiségű személyt telepítettek ki, vagy ahogyan a német szakirodalom használja, űztek el Németországba. Január 19-e, 2013 óta a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. 1946-ban ezen a napon hagyta el az országot az első vonatszerelvény, amely a magyarországi német nemzetiségű lakosokat szállította az amerikai és a szovjet zónákra felosztott Németországba. A kitelepítés első szakasza a főváros környéki falvak német nemzetiségű lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Tiszántúl és a Duna-Tisza köze következett.
A Belügyminisztérium Népgondozó Osztály 1947. december 17-én utasította Kecskemét polgármesterét, hogy a kézbesített, 278 nevet tartalmazó névjegyzék alapján az „összeírási munkálatokat haladéktalanul hajtsa végre” és a „kész összeírási iratokat” a következő év február 25-éig terjessze fel. Eszerint a polgármesteri hivatalnak elő kellett készíteni azok kitelepítését, aki az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát, aki a Volksbundnak vagy a német fegyveres alakulatnak önkéntesen tagja volt, s aki magyarosított nevét német hangzásúra visszaváltoztatta.
A Volksbund a magyarországi német kisebbség nemzetiszocialista nézetű szervezete volt, és jelentős szerepet játszott a Waffen-SS magyarországi toborzásaiban is; 1942 őszén, befolyásának tetőpontján 300.000 tagja volt, a magyarországi össznémetség 41 százalékát tette ki. Mint látható nem minden német volt a náci szervezet tagja, a háború után mégis a hazai németséget a Volksbunddal azonosították. A kitelepítés ezért a családtagokra is vonatkozott, és azon német anyanyelvűekre, akiket az áttelepítésre kötelezett személy tartott el. Kivétel alá az időközben elhunytak vagy a már Németországba áttelepítettek estek.
Miniszteri utasítás - MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár
Tóth László polgármester egyik 1946-ban írt jelentésében arról tájékoztatta a kitelepítésben közreműködő Népgondozó Hivatalt, hogy a kecskeméti rendőrség közlése szerint Kecskeméten 12 volt SS katona lakik. Nevük alapján aligha tűntek német származásúnak, volt köztük Horváth, Szilágyi, Murics és több Nagy, kivételt Kampf jelentette, akit már a kitelepítések előtt internáltak. Szintén a polgármester irataiból derül ki, amit a Központi Statisztikai Hivatal küldött részére, hogy az 1941-es népszámlálás alapján Kecskeméten 78 német anyanyelvű személyt tartanak nyilván. „Ezek az adatok kiindulási alapul szolgálhatnak a névjegyzék elkészítéséhez” – hívta fel a városvezető figyelmét a KSH előadója.
Az összeírás elkészítésében a polgármesteri hivatal és a rendőrség szoros együttműködésben álltak. A kitelepítési listára felvett 278 személy részére 1948. februárban a rendőrség idézőket kézbesített. A beidézettek születési, rokonsági, foglalkozási és földbirtok adatait vetették össze a városházán fellelhető születési és házassági anyakönyvekkel, kataszteri birtokkönyvekkel. Szükség esetén, ellenőrzés céljából más hatóságoktól is bekértek igazoló dokumentumokat. A minisztérium szigorú adatgyűjtést írt elő. Pontosan fel kellett jegyezni a viselt foglalkozást, például vájár, csillés, bognármester, mezőgazdasági munkás. Részletekbe menően rögzítették a magántulajdonban álló épületek méretét és mennyiségét, így a szobák, az udvarkertek és az egyéb melléképületek számát. Hasznosíthatóságuk szerint az ingatlanokat hat osztályba sorolták, a mezőgazdaságitól a kisiparoson át a nagyobb értékű objektumokig, mint malom, gyár, vendéglő, üzem.
Az összeírás eredményét a polgármester hamar megkapta, amiről a helyi lapok is beszámoltak, s az eredeti 276 névből 102-őt közzé is tettek. Ez okozott riadalmat a városban, mert ezt sokak úgy értelmezték, hogy nekik is el kell hagyniuk az országot. Ehelyett további utasítást kapott a város, hogy a szűkített listán maradt személyek pénzügyi helyzetét, és valamennyi egyén vagyonát további ellenőrzés céljából vegyék számba. Megnyugtatóan ez sem hangzott, hiába is próbált nyugtatni a Kecskeméti Ujság, mely azt írta: „A névsorból látható, hogy sok tősgyökeres magyar is rákerült , akik helyzetét felül kell vizsgálni és akiknek nem Németországban, hanem Magyarországon van a helyük. Van azonban a névsorban sok olyan is, akik valóban rászolgáltak a kitelepítésre, mert SS-legények voltak”. A mondat végére pont itt azonban nem került, azt is hozzátették, hogy vannak: „bebizonyítottan németek, és akik a népszámláláskor annak vallották magukat. Ezeknek nincs helyük ebben a hazában.”
Sváb család kitelepítése Békásmegyerről Baden-Württenbergbe, 1946. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára
Magyarországnak nem lett volna központi feladata a németek kitelepítése, mégis 1945 után az egyik alapkérdés volt a hatalomért vívott harcban. A politikai pártok különböző álláspontot képviseltek a hazai németség megítélésében – kivéve természetesen a kollaboránsokat és a nácibarátokat – , amit jól illusztrált az a fajta indulatokkal teli kommunikáció, ami a német nemzetiségűekre zúdult a pártok részéről.
A Nemzeti Parasztpárt politikusa, Kovács Imre így beszélt: „a svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen”. A Magyar Kommunista Párt többször azt hangoztatta, nem általában a németek, hanem a fasisztává vált németek ellen harcolt, s a volksbundisták földjeinek elkobzásával enyhíthető a föld nélkül maradt parasztok földéhsége. A Független Kisgazdapárt tömören fogalmazta meg véleményét: „Ki kell telepíteni a hazai svábságot.” A pártok idővel finomítottak ugyan harcias retorikájukon, mert az egymás ellen folytatott politikai küzdelmükben előnyt láttak abban, ha a németek között is párttagokat toboroznak; ennek ellenére is a kollektív felelősség irányába mutatott felfogásuk.
Nem osztotta azonban a kollektív felelősségrevonás alkalmazását sem a Szociáldemokrata Párt, sem a Polgári Demokrata Párt, melynek képviselője, Supka Géza szerint a politikai felelősség és a nemzetiségi hovatartozás szorosan elválasztandó egymástól. A kollektív kitelepítés ellen szólalt fel a kalocsai érsek, és a magyar katolikus püspöki kar is tiltakozott, megemlítve, hogy az áttelepítések és összeköltöztetések hasonlóak a zsidóüldözéshez.
Az intézkedések során súlyos, olykor halált okozó tettlegességig fajult és ellentmondásosnak bizonyult a rátelepítés. A német lakos még bent volt a házában, amikor a Népgondozó Hivatal beköltöztette az új telepeseket, akik többnyire felvidéki, délvidéki magyarok, s bukovinai és erdélyi székely kitelepítettek voltak. Ez a felszínen olyan hatást szült, mintha a kitelepítéseknek a belső telepítés lenne az alapvető oka. Tolna vármegyébe a főispáni jelentés szerint 1946. május 15-ig Bikácsra Kecskemétről 64 személyt telepítettek át; a nemzetiségi hovatartozásukról azonban nem esett szó.
Nem kecskeméti eset, de jól mutatta a felgyülemlett feszültséget az az eset, amikor a bácsalmási járásban megakadt svábok kitelepítése miatt kétezer katasztrális hold szőlő hevert két éven át műveletlenül. Az új telepesek ugyanis nem értettek a szőlőműveléshez, miközben a teljes létbizonytalanságban élő ottmaradt németek nem voltak hajlandók szőlőiket a behelyezett telepeseknek átadni.
A németség összeírásakor alkalmazott aprólékos dokumentálás hátterében, mely fókuszában az ingatlanok feltárása állt, világos politikai szándék húzódott. A hazai németség kollektív bűnösség elve alapján történt megbüntetése összefüggött a földkérdéssel, és nem kisebb részben játszott szerepet az is, hogy az időközben Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából idemenekült magyarokat letelepítsék. De az is, hogy „ezáltal megnyílt Magyarország számára a lehetőség, hogy a nemzeti homogenizációs programját realizálhassa.”
Magyarország, de a hajdan volt Osztrák-Magyar Monarchia romjaim létrehozott új államok történetében, tagadhatatlan, hogy ez az időszak vízválasztó, egyúttal végét jelentő korszak az egykor oly színes, régiónkat jellemző multikulturalizmus szempontjából is. Átmeneti kor volt ez, amikor úgy tűnt el valami meghatározó, ami sok száz éven át ugyan nem tudott nyugodtan létezni, valami más viszont fájdalmasan születőben volt. Magyarország ekkor szűnt meg soknemzetiségű ország lenni, és nem azért, mert elvesztette a revíziós politikája miatt visszanyert trianoni elcsatolt területeinek egy részét, hanem azért, mert a háború alatt lemészárolták a magyar zsidóság többségét, kitelepítették a németség jelentős részét, és lakosságcseréken keresztül román, délszláv és szlovák nemzetiségű magyar állampolgárokat kényszerítettek lakóhelyük elhagyására.
Felvidékről kitelepített magyarok egy vasútállomáson 1947-ben / Fortepan / Rózsa László
A lakosságcsere, valamint népcsoportok ki- és betelepítése végig kíséri a tágabban vett régiónk 20. századi történetét. A török szultán örménylakta tartományokba telepített kurdokat, de kölcsönös népességcsere egyezményeket kötöttek a bolgárok és a törökök, a törökök és a görögök, s a magyar állam a csehszlovákkal, a jugoszlávval és a románnal. A náci Németország is egy sor egyezményt eszközölt, hogy a „külföldön” élő németeket repatriálja Dél-Tirolból, Lengyelországból, a balti államokból, Romániából. Adolf Hitler ugyanígy akart eljárni a magyarországi németekkel, miszerint a német birodalom elhódította lengyel területekre költöztette volna őket.
Az 1945 márciusában kihirdetett földreform a szegényparaszti és agrárproletár réteg földhöz juttatását és letelepítését részben a magyarországi németek tulajdonában lévő birtok-, ingatlan- és ingóságállomány igénybevételével valósította meg. A Kecskeméti Hírek 1947. augusztus 1-jén a következő írást közölte a németek ekkor már zajló elűzéséről:
„Félmillió hold föld, 40.000 lakóház szabadul fel a svábok kitelepítésével!
Mintegy félmillió sváb vallotta magát a legutóbbi népszámlálásnál német anyanyelvűnek, több mint háromszázezer német nemzetiségűnek is. Kevés kivétellel valamennyien esküdt ellenségei a magyar népnek. Nem egészen egy esztendővel ezelőtt kezdődött a svábok kitelepítése, de már 1946 novemberében leállították az amerikai katonai hatóságok. A magyar kormány kérésére a Szovjetunió lehetővé tette, hogy a kitelepítés újra megindulhasson Németország szovjet övezetébe. Félmillió hold föld és mintegy negyvenezer lakóház szabadul fel a svábok kitelepítésével. Felmérhetetlen jelentőségű segítség ez a magyar demokráciának.”
Hamis jelszavakban akkor sem volt hiány, de bizonyos fokig érthető volt, hiszen a náci német uralom alóli felszabadulás, majd a rákövetkező szovjet-orosz megszállás egy többfelé szakadt és többfelé megzavart magyar közvélemény szeme előtt következett be. A kollektív bűnösség alkalmazásával 1946 és 1948 között a magyarországi németek az összes birtokaik alig 23 százalékát tarthatták meg; mintegy 250 ezer katasztrális hold területet koboztak el a német nemzetiségűektől, míg a 60 ezer házingatlanukból közel 45 ezret.
Hatósági sürgetés a "polgármester urnak" - MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár
Kecskemét ugyan nem tartozott azon területek közé, ahova tömegesen telepítettek a 18. században királyi irányítás mellett németeket, mivel a török uralom időszakában nem néptelenedett el a homokháti település, mégis az évszázadok során – csekély létszámuk ellenére is – fontos szerep jutott részükre a város fejlődésében. Idetelepülésük mögött egyéni döntés állt, személyenként és kis családjukkal együtt költöztek a városba. A betelepítettekkel ellentétben nem kaptak kedvezményt, s kiváltságot; képzett iparosokként, értelmiségként, kereskedőként váltak folyamatosan részévé Kecskemét társadalmának a 19. századtól.
Kecskeméten, a tiszta magyar környezetben élő német származású családoknak ezért nem is maradt választása, mint az asszimiláció, a magyarrá válás. Népi hagyományukat legfeljebb a nevükben őrizték, egyéni boldogulásuk, munkálkodásuk szorosan a város lakóihoz kötötte sorsukat, mindez pedig meggyorsította beolvadásukat. Az 1850-es népszámláláskor Kecskeméten 31.896 lakost írtak össze, mely részletezte a nemzetiség szerinti megoszlást is: 35 ezer magyar, 939 izraelita, 417 cigány, 168 német, 168 szlovák, 99 szerb élt a homokháti városban. Negyven évvel később 259 személy tekintette a németet anyanyelvének. Ennél valamelyest többen lehettek, akik német nyelvterületről elszármazott ősük után másod- vagy harmadgenerációs németnek tekinthetők, de már a nyelvet nem beszélték.
Ismertebb német származású kecskeméti család a Voelker órásdinasztia; nevüket a Voelker-telep kapcsán őrzi az utókor emlékezete. A Czollner köz szintén kecskeméti német család emlékét őrzi. A századfordulón működött Royal szálloda, a volt „Tisztiklub” helyén állt Dunszt Ferencnek „A víg magyarhoz” vendéglője, mely szintén a szorgos itteni németek szerepét bizonyítja.
A kitelepítési rendeletek, a végrehajtási utasítások, a módosítások labirintusában nem volt könnyű eligazodni. A belügyminiszter gyakran változtatta, hogy kik mentesülhetnek a kényszerítő intézkedések alól. Mentesítették többek között a bányászokat, a munkásokat, amennyiben nem voltak SS-tagok és volksbundisták. És sokak úgy menekültek meg, hogy sikerült magukat tagként felvetetni valamely koalíciós pártba. Az ilyen kitöltött űrlapok százával érkeztek be a minisztériumba; 1946-ban az SZDP tagjai közül csak Bács-Kiskunból 118 német mentesült a kitelepítés alól. A németekre rótt kollektív bűnösség alkalmazása ettől még nem vesztette érvényét.
A hangulatkeltésben élen járt a kommunista és a parasztpárti sajtó is, ahol a bácskai svábokat válogatás nélkül úgy ábrázolták, akik "Pöffeszkedő jólétükben lenézték a magyart, és Hitler hatalomra jutásakor azonnal melléálltak. A magyar parasztnak nem volt igásállata, nem volt semmije, csak töretlen munkavágya és hite a jobb világban. Ez a zsíros bácskai föld a sváboknak termett." - hallható a korabeli filmhíradó felvételén.
A csaknem 300 kecskeméti nevet tartalmazó kitelepítési lista nem ok nélkül váltott ki rémületet a kecskeméti maroknyi németségben. Amikor először leküldték a városhoz, a listán szereplőiket egyenként megidézték és részletesen kihallgatták. Javában folyt ez a munka, közben azonban az egész akciót leállították és már úgy látszott, hogy nem lesz belőle semmi.
Ekkorra már csak Németország szovjet megszállási övezetében volt hely a kitelepítettek számára, mivel az USA 1946 nyarán bejelentette, hogy megszállási zónájába nem fogad több magyarországi németet, vagy csak zömmel anyagi és technikai feltételek mellett. Az amerikaiak a magyar kormánytól azt várták, hogy minden Németországba kitelepítettnek 500 márkával egyenértékű összeget adjanak. 1947 májusában pedig végleg leállította a magyarországi németek fogadását, miután Magyarország februárban aláírta a számára ismét vereséggel zárult második világháborút lezáró párizsi békeszerződést.
A magyar kormány ekkor jegyzékben fordult a Szovjetunió kormányához, amelyben támogatást kért a kitelepítendő németek szovjet megszállási övezetbe való elhelyezésére, melynek következtében 1948 nyaráig mintegy 35 ezer magyarországi német nemzetiségű személyt költöztettek át. Hátterében egyszerre meghúzódott a hatalomért folyó ádáz pártpolitikai küzdelem; a már folyó csehszlovákiai magyarság tömeges érkezése, mely több megyében a lakosság összezsúfolódásával járt; és nem különben az új magyar telepesek beköltöztetése a svábok ingatlanjaiba. 1947 őszén a kettős beszéddel teli hangulatot így írta le címlapján a Kecskeméti Hírek:
„Igazságtalanság a becsületes, hazafias sváb lakosság kitelepítése – mondotta a képviselő. Elfelejtette azonban megmondani, hogy azokat nem is telepítették ki és nincs is szándékában ez senkinek. Sajnos, egyelőre a gyilkos sváb banditák is köztünk mérgezik a levegőt...”
1948 elején ilyen körülmények között érte a németek kitelepítéséről szóló hír Kecskemét lakosságát, melyet az alig múlt háborús bizonytalansággal teli évek után ismét a félelem érzete hatotta át. Kecskemétiek listázása, ingatlanjaik és ingóságaik összeírása, magyarok és nem magyarok, s magyarok és magyarok egymásnak ugrasztása, amik szégyenkezve idézték újra a néhány évvel azelőtti időszakot, amikor a több mint 1200 fős kecskeméti zsidó közösség értékei után megindult a hajsza. Bútort, zongorát, ékszert, lakást, földet, s végül az életüket vették el a náci németek, s velük kollaboráló nyilas kecskemétiek, akik a város élén álló, közismerten antiszemita Liszka Béla polgármester mellett álltak. Liszka a német hadsereg kötelékébe önként lépett be, majd visszavonulásukkor nyugatra menekült, s még a feleségét is maga mögött hagyta. „A szép szőke polgármesternét”, ahogy a korabeli lapok láttatták Liszkánét, egyévi börtönre és öt évi politikai jogvesztésre ítélte a népbíróság.
A Kecskemétről kitelepítendők több száz fős listáját azzal a faék egyszerűséggel állították össze, amely nevek viselői állítólag nem magyar anyanyelvűek, s nem magyar nemzetiségűek voltak, ezért fel kellett venni őket a kitelepítendők névsorára. A páratlan nyugtalanságot kiváltó hír nem ok nélkül terjedt városszerte.
Czagány Ferenc főispán, miután értesülést szerzett a lista városházára való megérkezéséről, és első látásra látta, hogy „kirívó, szörnyű igazságtalanságok sorozatáról van szó”, telefonon nyomban érintkezésbe lépett a belügyminisztériummal. Röviden vázolta a sérelmeket, amit a lista Kecskeméten keltett és gyors orvoslást kért. A belügyminisztérium részéről közölték, hogy nem lehetetlen a tévedés, amit azzal magyaráztak, hogy „egyesek azért kerülhettek a listára, mert a legutóbbi népszámláláskor helytelenül állították ki a lapokat, vagy egyes aláhúzások elcsúsztak”.
Másnap, február 16-án a főispán és Tóth László polgármester felutaztak a fővárosba, és személyesen tárták elő, hogy a listára került Laczi Pál helyettes polgármester is, akiről, „mindenki tudja, hogy nemcsak tősgyökeres kecskeméti, hanem tősgyökeres magyar is. A polgármester helyettesnek birtokában vannak 1780-ig visszamenően a családi okmányok, melyek kétségtelenül bizonyítják, hogy a család mind apai, mind anyai ágon kecskeméti születésű, sőt az egész család református” – számolt be a Kecskeméti Ujság.
Kecskeméti Ujság, 1948. február 15.
Általános meglepetést keltett, hogy Puky Margit zongoraművész szintén a listán szerepelt, és ugyanígy több más városi tisztviselő mellett Székely Anna is, aki Kolozsváron született ugyan, de családja réges-régen kecskeméti. Sokan csodálkoztak azon is, hogy generációk óta működő kecskeméti iparosokat is összeírtak. „Báró is került a listára, Orczy Renée”, azután a csalánosi Fischl János, dr. Grüssner Endréné, sőt, az akkor már rég elhunyt Papp György volt főkapitány is.
„A nevek legalább egyharmada zsidó, közöttük legtöbb már régen halott.” – állapította meg hűvös tömörséggel a Kecskeméti Ujság, majd hozzátette: „az élők között szerepel Fleischmann Benőné, akinek családjáról ugyancsak mindenki tudja, hogy régi kecskeméti”.
A Kecskemétről kitelepítendő németek ügyét 1948 áprilisában zárták le. A polgármester részére készült jelentésből kiderült, hogy a listára felvett 278 személy közül 87 fő volt idézhető, a többiek vagy elhunytak, s részben ismeretlen helyre távoztak. A névjegyzéket a városháza hirdetőtábláján, valamint a Kecskeméti Lapokban is közzétették. „A közönség és az érdekeltek megnyugtatására közöljük – írta a Lapok – hogy a felsorolt személyek nem kitelepítésre kijelöltek, csupán anyanyelvi és nemzetiségi adataikat kell igazolni”.
Kecskeméti Ujság, 1948. április 20.
A névjegyzéket elbíráló Nemzeti Bizottság végül öt kecskeméti – három férfi és két nő – esetében döntött a kitelepítés mellett, „akik minden kétséget kizáróan németnek vallották magukat” – közölte a Kecskeméti Lapok, azt is hozzátéve, hogy „nem kétséges, hogy városunk közvéleménye nagy megnyugvással veszi tudomásul a Nemzeti Bizottság jóindulatát és tárgyilagos döntését”, mely a Kecskeméti Ujság szerint „városszerte általános megnyugvást keltett”.
1948. augusztus és szeptember folyamán Baranya, és az 1950-es megyerendezés során részben egyesített Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog vármegyékből hagyták el az utolsó szerelvények az országot, miután végérvényesen leállt a németek kitelepítése. Azoknak a magyarországi németeknek az állampolgárságát, akiket áttelepítésre jelöltek ki, de végül erre nem került sor, a minisztertanács 1950-ben rendezte. Eszerint a Magyar Népköztársaságnak a magyarokkal minden tekintetben egyenlő jogú állampolgárai lettek.
Az 1946 elején elkezdődött sváb kitelepítésekkel az első évben 120 ezer, míg 1947-1948-ban további 50 ezer személyt költöztettek el. A második világháború előtti csaknem félmilliós létszámú hazai német kisebbség a kitelepítésekkel, a háború alatti önkéntes áttelepülésekkel közel a felére zsugorodott. A németek kitelepítésével Magyarország etnikai összetétele is jelentősen megváltozott. 1948-ra Bács-Bodrog vármegye német nemzetisége az összlakosságon belül 11 százalékra csökkent az 1941-ben kimutatott 27 százalékkal szemben, míg Pest-Pilis-Solt-Kiskunban a korábbi hatról háromra.
A korabeli Európában nem volt elszigetelt a politika kezében a kollektív büntetés elvének gyakorlata, a háborús felelősségben egész népcsoportokat, köztük ártatlan németeket és magyarokat marasztaltak el akkor is, ha nem vállaltak közösséget a háborús bűnökért felelős fasiszta és nemzetiszocialista kormányokkal.
Falusi Norbert írása
Kiemelt kép: Kitelepítés előtt álló sváb család (1946) / Fotó: John Phillips
Levéltári források:
MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár, IV. 1910.c, 9602-1945
MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár, IV. 1910.c, 706-1947
MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár, V, 1910.c, 298-1949
Felhasznált periodikák az Arcanum adatbázisából:
Kecskeméti Hírek, 1947
Kecskeméti Lapok, 1946, 1947, 1948
Kecskeméti Ujság, 1948
Irodalom:
Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988
Kemény János: A holocaust története Kecskeméten. Múltbanéző 9. (6)
Péterné Fehér Mária: Németek Kecskeméten a 19. század második felében. A Kecskeméti Német Helyi Kisebbségi Önkormányzat Kiadványai 2., Kecskemét, 2008
Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 1993
A bácskai svábok kitelepítése Magyarországról – filmhirado.hu
Kép: Sváb család kitelepítése Békásmegyerről Baden-Württenbergbe, 1946 tavaszán: Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845-2000. Szerkesztette: Stemlerné Balog Ilona és Jalsovszky Katalin. Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 282. kép. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, Budapest
