„... S hogy az orosszal mi lesz? Tény, hogy ma nem igazán népszerű nyelv. Ez érthető is. Mégis úgy gondolom, lesz idő, amikor visszatér a divatja, ha nem is olyan formában, mint régebben. Sajnálnám, ha hiába készültem volna rá tizenhárom éven keresztül...”
Oroszul tanulni néhány évtizeddel ezelőtt nem választás kérdése volt az iskolapadot koptató kis- és nagyobb diákoknak, kötelező tantárgynak számított a magyarországi közoktatás rendszerén belül. Majd az államszocializmus bukásával a nyelvtanulás is szabadabb lélegzetvételhez juthatott, és egyre többen forgatták a német, az angol, vagy éppen az olasz, francia, netán spanyol szótárakat, ezzel párhuzamosan viszont megzuhant az orosz nyelvet tanulók száma.
A nyelvtanulás liberalizációjának örömteli folyamata ugyanakkor együtt járt az orosz nyelvet tanítók jogos félelmével is, hogy mihez kezdjenek ezután? A megmaradt egy szaktantárgyukkal a legtöbb esetben nem volt biztosítható a megfelelő óraszám, és az sem lehetett valódi alternatíva, hogy iskolai könyvtárosként vagy napközis felügyelőként egészítsék ki a fizetésüket.
A történelmi változások előállította egyéni kényszerhelyzetre kínált rendszerszintű megoldás végül az átképzés lett, de nem minden ellentmondás és keserűség nélkül, ahogyan arról a Petőfi Népe által 1990 áprilisában megkérdezett kecskeméti tanárok is beszámoltak.
A már idézett Sári Erzsébet, a Katona József Gimnázium pedagógusa például szíve szerint franciául szeretett volna tanulni az átképzés keretében, de csak az angol és német közül választhatott, és voksolt aztán az utóbbira.
De volt még ennél is nehezebben elfogadható velejárója a kialakult helyzetnek. Az ekkoriban érvényes előírások szerint ugyanis nem csak az új nyelv megtanulásával és a középfokú nyelvvizsga megszerzésével járó kihívások tornyosultak a nyelvtanárok elé, de emellett újra kellett felvételizniük egyetemi vagy főiskolai átképző szakokra, és csak egy levelező tagozatos képzés elvégzésének hosszú évei után taníthatták később az újonnan felvett idegen nyelvet.
„Kicsit elkeseredtünk. De nem az bánt minket, hogy 30, 40, sőt 45 évesen ismét iskolapadokba kerültünk, sokkal inkább megalázó, hogy gyakorlott nyelvtanár létünkre kétségbe vonják bizonyos ismereteinket. Azokat, amelyeket még mint orosz szakosok szereztünk főiskolás korunkban, s később gyakorlati tapasztalatokkal ötvöztünk” – panaszolta el Pénzes Miklósné, a Hunyadi János Általános Iskola tanárnője, aki szerint a hátrányos helyzetüket csak tetézik azzal, hogy újabb három év tanulásra akarják őket kötelezni.
A nyelvtanulás fáradalmaiba és az időbeosztás nehézségeibe Tóthné Halász Erzsébet, a Berkes Ferenc Szakközépiskola tanárnőjének szavain keresztül nyerhettek bepillantást a megyei napilap korabeli olvasói: „Nekem például érettségiző osztályaim vannak történelemből, őket nem hagyhatom cserben. Ezért még a felkínált órakedvezménnyel sem élhetek. A hullámok viszont lassan összecsapnak a fejem felett. A heti 11 óra, majd évek múlva az egyetem ... Hosszú és nehéz időszak lesz. Család mellett még hosszabb, még nehezebb. Azután itt vannak még az iskolai feladatok. A versenyek, a szakkörök ...”
Az ekkoriban a szabad politikai választások hónapjainak eufóriáját, a rendszerváltozás lélektanilag mindenképpen felemelő pillanatait átélő Magyarországon az átmenet korántsem könnyű gyakorlati nehézségeivel ekképpen az orosztanárok szembesülhettek az elsők között. Sajátos helyzetükre később a magyar filmművészet is reflektált, Szabó István neves filmrendezőnk „Édes Emma, drága Böbe” alkotásának még a mosolygásra késztető jeleneteiben is érezni a szorongást és az egzisztenciális kiszolgáltatottságot.
Borítókép: FORTEPAN / Gesler Péter adományozó
