Egy köztér sosem pusztán egy semleges tér, mindig jelentések társulnak hozzá. Ezzel összefüggésben a kecskeméti főtér funkciója számtalanszor változott az elmúlt 150 évben. Használtuk kereskedelmi céllal vásártérként, hagyományőrzésből ünneplésre, a közlekedésben legrövidebb útként áthaladásra, politikai célból felvonulásra és legújabban, az élménykapitalizmus korában fesztiválozásra.
Népmulatságokat az 1850-es években Kecskeméten főként húsvét és pünkösd másnapján tartották. Húsvétkor a lakosság legnagyobb hányada a város nyugati részén, a szabad mezőn álló, a hajdan remetelak, majd az ájtatos katolikus hívek imahelyén, a Mária-kápolna körül gyűlt össze a mai Arborétum területén. Zene, táncsátrak, sör és bor, mezei játékok és a magyarsághoz annyira illő, de már akkor is inkább a tehetősebbek körében népszerű lóversenyek szolgáltatták a többezres vendégségnek déltől alkonyatig a vigadalmat. Pünkösdhétfőn hasonló mulatságot rendeztek a város északnyugati részén, a szőlőkön túl fekvő Talfája nevű szép tölgyes erdőben.
A napjainkéhoz hasonló kiterjedt széles központi főtér ugyanis a 19. század közepén még nem létezett, csak egy jóval kisebb a középkortól, az első plébániatemplom – ma romkert – előtt. Ezen a téren tartották évszázadokon át heti rendszerességgel a vásárokat, itt rendezték meg a politikai és az egyházi élet rendezvényeit is. Kecskemét ekkor görbe, tekervényes utcákból és térzugokból állt, közein könnyebben eltévedhettek az idegenek, mint egy rendezett világvárosban – jegyezték fel a településről 1853-ban. Változatos kisebb és nagyobb, gyakran oszlopos folyosókkal tervezett, de nem magas házai, az aránytalan és kanyargós utcái miatt az alföldi mezővárosok hű jellegét viselte magán. A központba vezető legrégebbi utcanevek leginkább azokról a helyekről kapták a nevüket, ahová vezettek, például Budai, Csongrádi, Temető, Kőrösi utca. Érdekesség, hogy a ma is létező Kecskeméti utca Budapesten szintén így kapta a nevét, ahol háza is volt a városnak, amely a kecskemétiek szálláshelyéül szolgált.
Kecskemét a 17. században (Magyar Nemzeti Levéltár: Kecskemét városképének alakulása a középkortól)
Minden kihívás – tatárjárás, török háborúk, tűzvészek, szabadságharcok – ellenére Kecskemét várossá fejlődését jó földrajzi fekvése segítette elő: itt haladt át a Pestet Szegeddel, illetve – nagyobb távlatokban – Konstantinápolyt Európa nyugati részével összekötő kereskedelmi útvonal. Templomaival – református, római katolikus, piarista, görögkatolikus, evangélikus – Kecskemét a 18. és a 19. századra kiemelkedő kereskedelmi központtá vált. Marhavásárai messze földön híresek voltak, sőt a balkáni és a török kereskedők is sokáig megfordultak itt házi termékeikkel.
A város első épített közparkja a Gyenes Mihály tér, amelyet az egykori elmocsarasodott Dellő-tó helyén, az 1830-as évek második felében Gyenes Mihály mérnök tervei alapján alakítottak ki az alig másfél hektáros zöldfolyosóban. A tó története már akkor is régre nyúlt vissza, az itt élők zsilippel halastóvá duzzasztották – a későbbi Csongrádi utca irányából – csörgedező patakot, és ez az állóvíz vált az itt áthaladó utak delelőhelyévé, ahol állatokat pihentettek és itattak. Innen a tó neve: Déllő-, később Dellő-tó.
A tó lecsapolása hosszú időn át megosztotta a város közvéleményét, hiszen a „dögletes levegőt” árasztó mocsárhoz sokan azért ragaszkodtak, mert a gyakran tűzvésztől sújtott városban sokáig innen vették a vizet. A területről csatornán keresztül végül elvezették a vizet, és a helyébe a következő évtizedekben valóságos közkertet létesítettek sövénykerítéssel és mintegy 600 fával, padokkal és világítással. Ez a szép liget ünnepnapokon, főleg az itt állomásozó katonaság zenekarának játéka mellett gyakran megtelt minden rangú és rendű sétáló néppel, ráadásul nagyvárosias módon kioszk és cukrászda is működött.
Napjaink városfejlődéséhez még mindig figyelembe vehető a 19. század második felének öröksége, az Aranyhomok kora és a századfordulót meghatározó modernizáció számos eredménye, amely a két nagy hatású városvezető, Lestár Péter (1880–1896) és Kada Elek (1897–1913) egymást követő polgármesteri időszakára esett. Rendes mérnöki tervek nyomán – Mathiász János, Katona Zsigmond és Beretvás Pál – segítségével előbb felosztották a várost körülvevő óriási homokterületet, ahol a kialakított kisparcellákon termelték évtizedeken át a messze földön is híressé vált kecskeméti csemegeszőlő-fajtákat és gyümölcsféleségeket. Mindez megfelelő alapot jelentett az országos és a nemzetközi exportpiachoz, csakhogy ehhez a nagy ívű kereskedelemi célhoz már nem felelt meg a zegzugos városközpont.
A főtér és környékének átalakítása Lestár Péter irányításával kezdődött. Először az Arany János utcától a zsinagógáig terjedő házsort bontatták el, és így mintegy 18 ezer négyzetméterrel növelték meg a központ területét. A mai Aranyhomok Szálloda előtti tér is ekkor alakult ki, innen hat lakóházat bontottak el, létrehozva ezzel a Széchenyi teret. A Rákóczi út kialakításához elbontattak a főtér tekervényességét előidéző néhány boltot és kocsmát is. 1889-től 1904-ig 42 lakóházat számoltak fel. Lestár végül két nagy alkotásával, a „tündérpalota” névvel is illetett városházával és az eklektikus stílusú, neobarokk színházzal véglegesítette a Kossuth tér alakját.
Kada Elek ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. A hatalmas beruházásokat azzal indokolta, hogy Kecskemét építkezése nem felelt már meg a kor ízlésének és az emelkedő forgalomnak, és ezért a kanyargós, szűk, poros utcák helyett újakat kellett nyitni, a központi piacteret pedig tovább bővíteni. A homoki városban ezután monumentális épületeket húztak fel, amelyek a magyar építőművészet legújabb irányait követték – egy 1912-ben publikált írásában a Vasárnapi Ujságban fogalmazott így a polgármester, aki nem mellesleg a vasútfejlesztés egyik kiváló szakértője is volt.
Jókai Mór az 1840-es évek Kecskemétjéről ezt írta:
„(…) a puszták metropolisza olyan nagy falu, negyvenezer lakossal, ahová a hosszú, széles főutcán, nagy gömbölyű tetejű nádpaloták között érkezik az utas”.
A századelőn a Magyarország vármegyéi és városai sorozat szerzője pedig már így ábrázolta a belvárost:
„(…) a piacteret, a Szabadság teret, amit hatalmassá nagyobbítottak, minden oldalról emeletes házak övezik és egész sereg modern palota épül nemcsak a főtéren, hanem a mellékutcákban is”.
Piac a Rákóczi úton 1916-ban, a háttérben a Kaszinó és a Törvényszék épülete / Fortepan / Vargha Zsuzsa
Ehhez hasonló városi építkezéseket még Marosvásárhely és Szabadka produkált. Ez az időszak a szecesszió, a boldog békeidők és a nemzeti nagyság magasztalásának a korszaka, a hazaszeretet tüzét mégis kevés esemény lobbantotta úgy lángra Kecskeméten, mint 1906-ban Kossuth Lajos szobrának leleplezése. A városháza erkélyéről hiába csendült fel a tárogató, fújták a Kossuth-nótát és rakták körül száz és száz koszorúval a különféle küldöttségek a robusztus szobrot, a helyi atyafiak sokáig nem tudtak dűlőre jutni: Kossuth a városháza felé nézzen-e, vagy inkább a református templomra tekintsen.
Városi Tanácsháza Kecskeméten 1972-ben (Bodor Jenő: Bács-Kiskun megye képekben)
Az 1911-es földrengés, majd az első világháború nemcsak a szimbolikus vitákat zárta le, hanem minden mást is háttérbe szorított. A tervek ellenére a vasútállomást nem helyezték át, és a Rákóczi „sugárúttal” kapcsolatban máig visszaköszön a hiányérzet, amely befejezetlenül nyitott a vasút irányába; ide egy Rákóczi-szoborral egybekomponált 52 méter magas víztornyot álmodtak. A látványos építkezések kora véget ért, helyette a földutak keramitkövekkel burkolása és a csatornázási munkálatok zajlottak a város erejéhez mérten. Városrendezéssel komplex módon, szabályozási szinten egészen az 1930-as évekig nem is foglalkoztak. Annak ellenére sem, hogy a lovas kocsik helyét egyre inkább az autók vették át a két világháború között hazánkban is elindult automobilizáció első hullámának évtizedében.
Már negyedórás szemlélődés után is beleszédül az ember a városközpont közlekedésének bábeli zűrzavarába, amelyről összességében elmondható, hogy „kibírhatatlanul rendetlen”, és egyáltalán nem növeli Kecskemét jó hírnevét – írta a helyi közlekedésről a Kecskeméti Közlöny.
A mai Nagykőrösi utca irányából a főtér. Az egykori halálkanyar, balra: volt Beretvás (ma OTP-székház) / Forrás: Élet a régi Kecskeméten
A főtér városias beépítése megtörtént ugyan, mégis évtizedeken át keresték a gyógyírt a belváros haláltorkának fájdalmára. A Nagykőrösi utca–Koháry utca kereszteződése szüntelen életveszélyt jelentett a forgalmas Nagykőrösi utca járókelőire és a Beretvás Szálló (ma OTP-székház) teraszán kávézgató vendégeire egyaránt. Állandó beszédtémát szolgáltatott, hogy a rendőrség és a különféle hivatalok kínlódva keresték a megoldást az alapvetően városrendezési hiányosságokból, a „városrendezetlenségi” örökségből fakadó problémára, amely még 1948-ban is témául szolgált a Kecskeméti Lapokban.
Kecskemét főtere hosszú időn át egyetlen nagy piactérként funkcionált: 1934-ben itt rendezték az első Hírös Hét Fesztivált, amelyiket az írófejedelem Móricz Zsigmond élő rádióadásban üdvözölt. Termelők, iparosok és kereskedők együtt állították ki munkájuk eredményeit, a kecskeméti gyümölcsöt, a csengő barackot, a szóló szőlőt és a bort. Érdekességként egészítette ki a programot a városi múzeum kiállítása, a Dalos ünnepély, a szakmai kongresszusok és a sporteseményekkel egybekötött bugaci kirándulások, valamint sok száz fő részvételével a babakocsis felvonulás. A Bánk bán nemzeti színházi előadása előtt a Katona-emlékkő leleplezését hangosfilmre is felvették, és később lejátszották a Magyar Híradó révén az ország minden mozijában.
Az első kecskeméti Hírös Hét látványos rendezvénye a „Kecskemét a gyermek városa” jelszó jegyében: kecskeméti és környékbeli anyák és gyermekek felvonulása Magyar Film Iroda, Budapest; Katona József Múzeum
A barack fővárosa megragadta a rádiózásban rejlő lehetőséget is, amikor a harmincas évek közepén rendezett nagy pünkösdi ünnepséget az éter hullámain keresztül is elérhetővé tette a hallgatók számára.
A pompás szabadtéri program, amely felölel zeneszámokat, 250 tagú vegyes kart, oratórium- és operarészletet, 150 tagú szavalókórust, több száz szereplővel lejátszatott vallási tárgyú jeleneteket, részben kizárólag Kecskemét életéből – mindenütt ebben az országban csendes otthonok meghitt falai közé varázsolja ennek az alföldi vidéknek a lelkét, kulturális megnyilvánulását. A rádió tehát szerteröpíti Kecskemét pünkösdi ünnepét és mindenki részt vehet benne
– harangozta be a kecskeméti egyházi ünnepet 1933-ban a Délibáb heti újság.
A Katona József park helyén temető volt, a reformátusok itt hantolták el az 1739–1740-es pestisjárványban elhunyt hittársaikat, a sírkertet 1855-ben zárták le. Fákkal beültetett sétány építését határozták el a pályaudvar és a Nagykőrösi utca közti részen, ahol 1861-ben a park névadójának, egyben az első kecskeméti világi köztéri szobrát avatták fel. A kiegyezés után épített, nyílt oszlopcsarnokos nyári vendéglő és múzeum növelte a négyhektáros park népszerűségét.
Aki inkább a vacsora mellé az élő zenét kedvelte, választhatta a Katona sétányon a kioszk nyári kerthelyiségét, amelyet piros, kék, zöld és sok színes lámpa tett hangulatossá. Mai szemmel is dicséretre méltó igyekezettel és valóban szép reményekkel bővítették ki az egykori temető területét még az 1890-es évek elején. Előbb áthelyezték a sétateret keresztülmetsző kocsiutat a tér felső és alsó végére, hogy egy összefüggő, a lakosság jó ízlését és kikapcsolódását szolgáló népkert jöjjön létre. Ennek a nagy parknak alkalmas kiegészítőjeként épült Wittmann Károly jó hírnevű „cukrászpavilonja” és a bérelhető városi kioszk (1890), amelyet egy vendéglős több mint harminc évvel később is ezzel a szlogennel reklámozott:
„NE MENJEN NYARALNI! Töltse szabadidejét a VÁROSI KIOSZK árnyas kerthelyiségében! Hideg italok! Első rendű konyha! ZENE!”
Sétatéri kioszk a mai kecskeméti állomásparkban. A képeslap tulajdonosa: Szentirmay Tibor. A képeslap hátoldalán a következő olvasható: „Egy kellemesen töltött délután emlékéről küldöm a lapot. Üdvözlettel Faragó Juli. Címzett: Vadász László úrnak. Pécs, Petrezselyem utca 36.; 1939. XII. 15.” / Kép forrása: BKML Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár, XV. Gyűjtemények, 5.a.
A vasútkert valóban igazi közönségtalálkozó hellyé nőtte ki magát – étteremmel, cukrászdával, élő térzenével, hűsölésre alkalmas árnyas padokkal –, amely csaknem hatvan éven keresztül ünnep- és vasárnapok délutánjain, forró nyári napokon és estéken jelentett kikapcsolódásra alkalmas helyet a kecskemétiek számára.
Ám egy szörnyű bűntény, melyet a fagylaltkészítő ellen követtek el, hosszú időre nyújtott beszédtémát a teraszon üldögélő publikum számára. A cukrász Kreitzinger Jánost valaki megölte, de a pénzét nem lopta el, ezért nem volt egyértelmű, hogy rablógyilkosság történt vagy bérgyilkosság. A nyomozáskor kiderült ugyanis, hogy Kreitzinger rendkívül áldatlan családi életet élt a feleségével, akit ütött-vert, emiatt a feleség elhagyta. A vendéglős hamar új nővel kötötte össze az életét, csakhogy Kreitzingernét nagyon elkeserítették ezek az események, és nem egyszer mondotta, hogy bosszút fog állani és meg fogja veretni hűtlen férjét. Elég bizonyíték hiányában végül a rendőrség az esetet rablógyilkosságként zárta le.
A második világháború várost ért súlyos pusztítása után, nemcsak a szórakozási és a kimozdulási szokások változtak meg, de a lehetőségek is. A vasútkert már rég elvesztette egykori fényét, az épületek lepusztultak, amelyeket nemsokára elbontottak. Forrás hiányában új nem épült, amire futotta az a kisgyermekek részére épített játszótér – hintával, játék hajóval és 4 x 4 méteres, homokkal töltött betonmedencével. A felnőtteknek ekkor már csak céllövősátor maradt, ahol viszont reggeltől estig féktelen lövöldözés hallatszott, ahonnan mindenki hanyatt-homlok menekült, s inkább lemondott a tavaszi sétáról – kesergett a Kecskeméti Lapok újságírója 1948-ban.
Később, ha nem is rendszeresen, de alkalmanként benépesült a vasútkert. Itt folytatódott a tradicionális kecskeméti fesztivál, a Hírös Hét, amelyet 1948-tól Hírös Napokra kereszteltek, ahol az egyik pavilonban – ha akadt két forintja valakinek – szemtől szembe találhatta magát egy deci erejéig Dankó Pistával, a csengődi homok szülöttével. „Kicsit drága, de olyan finom, hogy olyat még a kínai császár sem ivott, s ha ivott is, biztos megnyalta utána a bajsza szélét” – jegyezte meg karcosan a magas árra utalva 1956-ban a Hírös Város újságírója.
A forradalom leverése után, ha a szabadságból hiány volt is, a virsliből korlátlanul betelhettek a vasútkertbe látogató majálisozók. A város lakossága itt zárta ugyanis a május 1-jéket, miután a szocialista építőmunkások ezrei zászlódíszben, a munkásőrzenekar zenés ébresztőjére a Petőfi Sándor utcán és a gyalogfőtéren átvonultak az árnyas parkba, ahol a különböző vállalatok, szövetkezetek, intézmények sátrakat állítottak fel, hogy megvendégeljék a dolgozóikat. Egyszer, még 1971-ben, a nagy hatalmú Nyers Rezsőt, az MSZMP Politikai Bizottság tagját, Kecskemét országgyűlési képviselőjét is vendégül látták a legkiválóbb proletárok.
Mint minden háború, a második is megakasztott mindenféle tervet. Miután a háborús romokat eltakarították, a szétlőtt házakat, a tönkrement tereket és utcákat valamelyest helyreállították, foghattak csak hozzá a megörökölt kihívások – közlekedési zavarok, elégtelen lakásállomány, hátrahagyott tanyavilág, kiépítetlen közüzemi vízellátás, lepusztult vágóhíd –, valamint az új rendezési és szabályozási tervek elkészítéséhez.
Kommunisták vonulnak 1948-ban, háttérben Pártos Gyula eklektikus stílusban készült épülete a Szabadság téren / Fényképezte: Robert Capa, forrás: Mai Manó Ház gyűjteménye
Előbb a piacot költöztették el a főtérről 1949-ben, amelyet a rá következő másfél évtizedben számos sarki ház elbontása (Ispotály, Beretvás Szálló, katolikus egyház bérpalotája, Cserepes Kórház) és a belvárost meghatározó zegzugos szűk utca szanálása (a Gáspár András utca, ismertebb nevén a „Don-kanyar”) követett. A főtér parkosítása is csak ekkortól kapott lendületet, hiszen 1949-ig Kecskeméten nem volt közüzemi vízellátás, és nem tudták megoldani a növényzet rendszeres öntözését. A fásítást azzal indokolták, hogy amíg teljesen meg nem szűnik a vásártér, addig is árnyékban árulhassák portékáikat a kereskedők, másrészt az új funkciót kapott központ méltó arculattal rendelkezzen. Az ötvenes évek elejétől nagyszabású parkosítási program indult; ekkor alakult ki az a park, amelyik 1976-ig meg is maradt.
A főtér mégsem volt valódi főtér, hiszen minden irányból autóút keresztezte. De elsősorban nem ez izgatta a politikát, amikor 1955-ben a Városépítési Tervező Vállalat a főtér rendezési tervével állt elő, amely kijelölte, milyen terek és szolgáltatások felelnének meg a jövő szocialista társadalma igényeinek. Szó esett arról, hogy a tér északkeleti negyedében – a majdani Aranyhomok Szálló előtti térre – könnyű architektúrájú, üvegezett pavilon épüljön kávézóval, trafikkal, pihenőpadokkal. A Beretvás megrogyott épületének elbontása már ekkor napirenden volt, elbontásával a főtér legmozgalmasabb részét akarták levágni egy szabályosabb négyzet alakú tér kialakítása céljából. Két szoborötlet is felmerült: a Szabadság tér közepére tervezték állítani a város címerállatát, valamint egy obeliszket az Arany János utca főtéri végéhez.
Kossuth tér, felvonulók a Városháza előtt 1955-ben / Fortepan / Garaczi László
A Kossuth teret is átszabták volna, indoklás szerint a tér különböző irányultságai, kertészeti megoldásai és az épületek zűrzavaros egyvelege miatt. A tervekben az szerepelt, hogy a tanácsháza (városháza) előtt 15 ezer fő befogadására alkalmas, hosszan elnyúló felvonulási teret hoznak létre, és egy díszes szónoki emelvényt a református templom előtt, amelyet sűrű jegenyefasorral fednek el. Kossuth szobrát néhány méterrel arrébb helyezik, és az áthaladó forgalmat mozgatható jelzőtáblákkal szabályozzák. A főtér politikai tapstérré alakítása, ami az állampárt tömegdemonstrációját szolgálta volna, hamar lekerült a napirendről, nemcsak az ad hoc elgondolások, hanem az elnyomó 1950-es éveket követő újratervezés miatt is.
A belváros újabb szakaszát a hetvenes évek elejétől számíthatjuk. Ekkor alakult át a központ sétatérré vagy mondhatni, főtérré az egykori piactér helyén, amit egy körülbelül 750 méter átmérőjű belső kiskörúttal javasoltak mentesíteni. Erre 1976-ban került sor: lezárták a forgalom elől a főteret, a gépjárműforgalom nagyobb részét ideiglenes jelleggel a végleges kiskörúti vonalvezetéshez közel álló, meglévő és javított egyirányú forgalmú utcákon vezették el. „A főtér szépen kialakított, zajtalanabb lett, növekedett a környező parkolóhelyek száma” – foglalta össze a Városi Közlekedés 1979-es téli számában a hírt az áthaladó autóforgalom megszüntetéséről, amire az országban először Kecskeméten került sor.
Szabadság tér, háttérben a Cifra-palota 1963-ban / Fortepan / Nagy Gyula
A főteret ettől kezdve nem közlekedési csomópontként, hanem pihenésre, andalgásra, rendezvényekre alkalmas területként képzelték el. A hetvenes években egy terv szerint a távolsági autóbusz-pályaudvart is itt helyezték volna el. Szerencsére a higgadtabb hangok kerekedtek felül, amelyek a főtér már addig is alárendelt szerepe ellen érveltek. Végül a főteret parkosították, padokat, lámpákat helyeztek ki, és az úgynevezett nulla kilométerkövet, amely napjainkban a legkisebbek egyik kedvenc csúszdája.
Jelenleg a kecskeméti főtér fókuszában – ahogy a világon szinte minden városközpontban – a fogyasztói élmények, a vásárlás, a fesztiválok és az ezekkel járó élményszerzések állnak. A hagyományos termék- és szolgáltatás-központú gazdaságból olyan átalakuláson ment keresztül a belváros ugyanis, amelyben az élmények és az érzelmi kötődések váltak kulcsfontosságú tényezőkké, és ezzel a térhasználat szempontjából is az élménykapitalizmus időszakába léptünk.
Falusi Norbert írása
Kiemelt kép: Kossuth tér, Nagytemplom 1970-ban / Fortepan / FŐFOTÓ
Felhasznált irodalom:
Gutai Mátyás: Kortárs építészek Kecskemétről. Kecskemét, 2005
Heltai Nándor: Kecskemét. Útikönyv – Kecskemét Lapok Kft.
Juhász István: Kecskemét város építéstörténete. Kecskemét, 1988
Kubinyi Ferencz – Vahot Imre: Kecskemét és a kecskeméti puszták. Pest, 1853. (Utánnyomva: 1980-ban Kecskemét Városi Tanácsa, a Petőfi Nyomda és a Katona József Múzeum támogatásával)
Felhasznált periodikák az Arcanum adatbázisából:
Bodor Jenő et al. (szerk.): Bács-Kiskun megye képekben (Kecskemét, 1972)
Délibáb, 1933
Hírös Város, 1956
Kecskeméti Közlöny naptára, 1935
Kecskeméti Lapok, 1890, 1891, 1899, 1912, 1935, 1936
Petőfi Népe, 1971
Tartalmas, szép összefoglaló
írás!Az 1977
utáni főtéren
történésekről
autentikus információkat
adhatok,ha a szerzőt érdekli.