1944. október 28-án este rádión Sztálin utasította R. J. Malinovszkij marsallt, hogy 24 órán belül induljon meg Budapest felé, és mihamarabb foglalja el. A támadás súlypontja rövid tüzérségi előkészítés után Kecskeméttől délre bontakozott ki. A Duna–Tisza közén már október elején megkezdődtek a harcok, és a kecskemétiek is tudták, hogy a szovjetek bevonulásáig ideig-óráig maradhatnak csak a városban. Október 10-én egyszer már parancsot adtak ki Kecskemét polgári kiürítésére vonatkozóan, erre végül október 23-án került sor.
A közeledő szovjet csapatok elől a csendőrök, a rendőrök, a kollaboráns közigazgatási szervek október 31-ére – a lakosság kivonása után – a harcoló csapatokkal együtt elhagyták a várost. A Kecskeméti Lapok 1945. január 4-i számában – a Lajosmizséről című írásban – így emlékeztek a kiürítésről:
– Egyik nap halljuk Kecskemét kiürítését. […] Kisírt szemű nők, káromkodó férfiak tűnnek fel a főúton, szuronnyal kényszerítették ki őket a városból. Az erőszakosság támogatására működik a náci propaganda. Minden élőlényt ki kell vonni a városból, mert a németek most vetik be a csodafegyvereket, ami olvaszt is, fagyaszt is… Nem is hagytak Kecskeméten semmit. De nemcsak az élőlényeket féltették a csodafegyverektől, hanem az értékesebb élettelen holmit is. Feltörték az üzleteket, házakat és zsúfolt teherautók száguldottak – Németország felé.
Az idős helyi emberek közül többen is eleinte a ferences rendház pincéjében húzták meg magukat. Majd a lakosságnak a Kerekegyháza–Kunszentmiklós útvonalon – előbb Szalkszentmártonra és Apostagra kellett hátravonulnia – majd onnan nyugati irányba. Csak a legszükségesebbeket vihették magukkal: élelmiszert, meleg ruhát, takarót, kevés főzőedényt. Az állatállomány nagy részét addigra már a város melletti széktói laposra hajtották, ahonnét a Dunántúlra terelték azokat.
Kecskeméten, illetve a környékén maradt Kovács Bálint református lelkész, aki Merétey Sándor gyermekorvos közeli, Ménteleken lévő tanyáján húzta meg magát a családjával együtt. A következőképpen emlékezett ezekre az októberi – novemberi napokra:
– Elindultunk, és a betonúton szívfacsaró látvány kísért bennünket. Ki gyalog, ki talicskán, vagy kis kocsin cipelte fontosnak tartott holmiját. […] A 72-es km-nél betértünk a tanyára, […] így mintegy 50 személy zsúfolódott össze és helyezkedett el a nagy tanya helyiségeiben. […] A lakást nem zártuk be, hogy a behatoló ne tegye tönkre a bejáratot. Azt sejtettük, hogy a szovjet katonák az üres lakásokat meglátogatják. […] Október 31-én délelőtt érezhető volt az ismétlődő légi harcokból, hogy a harcok közel vannak. […] Nem sok idő múlva mindnyájan levonultunk a tanyai pincébe, mert most már nemcsak felettünk, de körülöttünk is robbantak aknák, süvöltöttek a golyók.
Harcok nyomai az Alföldön 1944-ben / Kecskeméti mozaikok, kecskeméti mozzanatok, 2014
Október 29-én és 30-án a 6. német és 3. magyar hadsereg felvette ugyan a harcot a szovjetekkel, de a túlerő minden védekezést hamar elsöpört. Schell Zoltán ezredes, a páncéloshadosztály parancsnoka e támadásról Gosztonyi Péter történésznek a következőképpen emlékezett vissza:
– A harcmezőt ellepték az orosz elesettek. S hiába lőttünk, tüzeltünk, mindig újabb és újabb hullámban támadott az ellenséges gyalogság. A legvégén a földeken csak hullákat és sebesülteket láttunk. De az oroszok nem tágítottak: roham rohamot követett.
A szovjet támadás éjszaka is folytatódott, majd 30-án betörtek Kecskemétre, végül a szinte teljesen üres várost október 31-én késő délután foglalták el az orosz csapatok.
Kiemelt kép: A Vörös Hadsereg katonái Kecskemét belvárosában. Arany János utca a Széchenyi tér felé nézve. 1945. / Fortepan
Felhasznált forrás:
Rigó Róbert: Kecskemét szovjet megszállása (Forrás Folyóirat, 2014)
Tóth Nándor: Kecskemét 1944 októberében (Kecskeméti mozaikok, kecskeméti mozzanatok, 2014)
