A kecskeméti zsinagóga nyolcszögletű tornyának, hatalmas központi kupolájának, tíz kisebb mellékkupolájának, a pártázatot díszítő bástyaszerű elemeknek, valamint a homlokzatot ékesítő Dávid-csillagos ablakoknak az eltávolítását 25 ezer pengőért (mai áron több mint 10 millió forintért, de kevesebb mint 50 millióért) vállalta el Holman Ferenc építészmérnök özvegye, Holman Ferencné, aki férje bethlenvárosi építőirodáját a háború alatt, 1942-ben vette át. Az özvegy nemcsak a bontási munkát kérte magának, hanem az abból visszamaradó építőanyagot is – számítva arra, hogy az egyre nehezebben beszerezhető téglák és gerendák más építkezéseken még jól jöhetnek. A város mérnöki hivatalának benyújtott árajánlata végére, mintegy biztosítékként, odabiggyesztette a nyilasok körében használt, eredetileg a Levente-egyesületektől kölcsönzött köszönést: „Szebb jövőt!”
A Holman-iroda megbecsült partnernek számított a város vezetése szemében. Holman Ferenc halálának körülményeiről keveset tudni – annyi bizonyos, hogy nem a fronton vesztette életét, viszont az ő tervei alapján épült meg 1940-ben az Árpád Mozgó, a majdani Árpád Mozi. Holman Ferencet a futball világa sem hagyta hidegen: 1941 őszén a KAC labdarúgó szakosztályának második társelnökévé választották.
1944 júniusában a polgármesteri határozat alapján a városi mérnöki iroda egy másik helyi építési vállalkozót, Rusz Ervint kérte fel a zsinagóga bontási munkálataira. Rusz korábban, 1940-ben a Szolnoki úti vasúti aluljáró építését is vezette. Az akkori sajtó méltatta az építészmérnököt, amiért a nyári hőségben dolgozó, félmeztelen munkások számára zuhanyfürdőt állított fel a munkaterületen. Kecskemét városképét ma is meghatározza két jelentős épület, amelyek az ő nevéhez fűződnek: az 1931-ben emelt postapalota, valamint az 1932-ben átadott kegyesrendi római katolikus gimnázium, a mai Piarista Iskola.
Rusz városi befolyását jól mutatja, hogy 1945 végéig a Kecskeméti Kereskedelmi Iparhitelintézet és Népbank igazgatósági tagjaként is tevékenykedett. A zsinagóga bontását azonban végül nem vállalta, arra hivatkozva, hogy vállalkozása teljes kapacitását lekötik a "dési és újvidéki, nagyszabású, fontos hadi érdekeket szolgáló" munkák. Emiatt – sajnálatára – ajánlatot sem tudott tenni.
A munkára időközben jelentkezett Fodor Pál építési vállalkozó is. Ő a tornyok elbontását, az új tetőszerkezet elkészítését, az elülső fal lefedését, valamint az állványozási és törmelékszállítási munkákat – a bontásból visszamaradó anyagok megtartásával – 31 ezer pengőért vállalta volna.
A kecskeméti zsinagóga tetejének bontási terve / Forrás: MNL BKML IV.1928.a.
Gedai Antal építőmester jóval magasabb összeggel kalkulált: a visszanyerhető bontási anyagokat körülbelül 10 ezer pengőre becsülte, míg a bontás és a helyreállítás költségeit 50 ezer pengő körüli összegre taksálta. Gedai – a többi jelentkezővel ellentétben – arról tudomást szerezhetett, hogy a bontás során kinyert, még használható téglát és gerendát nemcsak be kellett szolgáltatni, hanem azok felhasználását is megtiltotta egy rendelet.
A kecskeméti zsinagóga tetejének lebontása, valamint az épület teljes újrahasznosítása és más célokra történő átépítése egy rendkívül sötét és tragikus időszakban merült fel. Az 1864 és 1868 között, ifj. Zitterbarth János tervei alapján épült – orientalizáló – zsinagóga, a pesti Dohány utcai zsinagógával együtt, a „zsidó székesegyházak” egyik kiemelkedő példája volt.
A zsinagóga átalakítási tervei közvetlenül összefonódtak a vidéki zsidóság tragédiájával. Ebben az időszakban zajlott a magyar zsidóság gettósítása, majd tömeges deportálásuk a haláltáborokba. A deportálás folyamata a holokauszt történetében páratlanul gyorsan zajlott, köszönhetően a cinkos magyar állami és helyi hatóságok közvetlen együttműködésének. Május 15-től július 9-ig a német nyilvántartás szerint több mint 437 ezer magyar zsidót küldtek a halálba.
Ekkor, mikor a zsinagógák üresen álltak, a helyi városvezetők kezei közé került az épületek „hasznosítása” – és a hátrahagyott zsidó vagyonok tervszerű elrablása.
Azokban a községekben és városokban, ahonnan a zsidó lakosságot már elhurcolták, a rendeltetésüket vesztett zsinagógák hasznosítása tekintetében a legkülönfélébb terveket vetették fel az ispánok és polgármesterek. Megfelelő átalakítással kultúrház, „mozgófényképszínház” (mozi), raktár vagy más hasonló célokra használták volna fel az épületeket.
Több településről is megkeresték nemesmiticzi vitéz Jaross Andor belügyminisztert a zsinagógák sorsával kapcsolatban, mire ő 1944. június 3-án körlevelet küldött az ispánoknak és polgármestereknek. Ebben leszögezte: „a zsinagógák, mint vallásgyakorlásra szánt helyiségek, a fent említett célokra történő felhasználását valláserkölcsi szempontból, de propagandisztikus okokból is megengedhetetlennek tartom”, azonban lebontásukat nem tiltotta meg
Ilyen intézkedés esetében a lebontás során kikerülő anyagokat szigorúan nyilvántartott vagyonként kellett kezelni, hiszen a háborús körülmények között ezek értékes építési anyagnak számítottak. A bontás tényét a Magyar Királyi Pénzügyigazgatóságnak kellett jelenteni. A téglák és egyéb építőanyagok felhasználását kizárólag az építésrendőri hatóság engedélyezhette – kizárólag olyan célra, mint a légitámadások által megrongált épületek helyreállítása vagy hajléktalanná vált lakosok ideiglenes elhelyezésére szolgáló barakkok építése.
A miniszteri rendelet arra is kitért, hogy a bontási költségek nem terhelhetik a település költségvetését; azokat a vállalkozónak kellett vállalnia a bontási anyag értékének egy részéért cserébe. A lebontott zsinagóga helyén maradt üres telket a város közterületként kezelhette, amíg újabb rendelkezés nem született róla. A belügyminiszter körlevelét Liszka Béla kecskeméti polgármester két héttel azután kapta kézhez – amikor már lezárult a város zsidó lakosságának gettóba költöztetése.
1944 májusában három nagyobb helyszínt jelöltek ki a kecskeméti zsidó lakosság számára. Az egyik a városi tulajdonban lévő barakklakások voltak, a másik a „sárga barakkok”. Emellett több konkrét lakóház is gettónak minősült: a Kaszap utca 7., valamint a Vak Bottyán utca 9., 10., 11., 12., 16., 17., 19/a és 30., továbbá a Kuruc körút 3. és 15. számú épületek. Ezekbe kizárólag zsidó lakosok költözhettek, míg a korábban ott élő nem zsidó lakóknak és bérlőknek el kellett hagyniuk otthonaikat. Ez volt a város történelmének legsúlyosabb kollektív jogfosztása – és egyben példátlan mértékű anyagi kifosztás kezdete.
Forrás: MNL BKML IV.1928.a.
Így kellett kiköltöznie a háromszobás Vak Bottyán utcai lakásából Nemcsik Zsigmondnak is, aki 1912-ben érkezett a felvidéki Becskeházáról Kecskemétre református tanítóként, majd a II. pusztai körzet iskolai igazgatójaként dolgozott. Ugyanígy el kellett hagynia otthonát Muraközy Pálnak, a nyugalmazott m. kir. főerdőmérnöknek, aki szintén egy háromszobás lakásból költözött ki. Kovács Lajos gyümölcskereskedő esete külön nehézséget jelentett: a pincéjében tárolt csaknem 700 hektoliter bort – amelyek 50 hektoliteres beépített hordókban álltak – is el kellett helyezni valahol. A Vak Bottyán utcából mintegy 40 nem zsidó lakót költöztettek ki, hogy lakásaikat más helyen biztosított elhelyezés mellett átadják, és az utcát a zsidók számára kijelölt gettóvá alakíthassák.
A gettóba zárás alól szinte senkit sem mentettek fel. Bár többen kérvényezték, hogy maradhassanak otthonaikban, csak néhány esetben – leginkább orvosoknál – engedélyezték a kivételt, például Holczer Zsigmond és Szívós József gyermekorvosok kaptak mentességet.
Nem járt sikerrel azonban az a Dárdai-telepen élő idős pékasszony sem, aki unokáival együtt egy egykemencés kis pékségből látták el kenyérrel a környék lakóit. Gavallér Lajosné – született Eiszler Malvin – kérte a polgármestertől, hogy mentesítsék a gettóba költözés alól, de kérését elutasították, annak ellenére, hogy családja sokat tett a hazáért. Első férje Rotter Károly sütőmester volt, aki az első világháborúban szerzett betegsége következtében fiatalon elhunyt. A pékséget az asszony vitte tovább – bár a húszas években hirdetés útján megpróbálta eladni, végül megtartotta az üzletet. Másodszor is férjhez ment, Gavallér Lajoshoz, akitől két fia és egy lánya született. A gyerekek megkeresztelkedtek, a fiai katonáskodtak, egyikük 1944-ben munkaszolgálatosként szolgált. Az 58 éves asszony öt unokáját nevelte, és bár törvény szerint zsidónak számított, kérvényében azzal érvelt, hogy péksége közérdekű munkát végez. Ő látta el kenyérrel a külterületen élőket, sütőüzemét pedig már korábban kijelölték a környék lakosságának ellátására légitámadás esetén. Hazafias kötelességének tartotta, hogy ezt a feladatot teljesítse – és ha ezért díjazás járt volna, azt is felajánlotta volna a bombakárosultak javára. Bár nem mondta ki, kérésében ott volt a félelem: mindent megtenne, hogy maradhasson ott, ahol 38 éve dolgozott, együtt unokáival – akik akkor talán még nem sejtették, hogy a nácibarát magyar rezsim már rég halálos ítéletet mondott felettük.
A zsidó családok eltűntek, a lakásaik pedig nem maradtak sokáig üresen: a honvédség magasabb rangú tisztjei, önkormányzati alkalmazottak és csendőrök, akik néhány nappal korábban szuronyos puskáikkal terelték fel a vagonokra a zsidó polgárokat, most beköltöztek a kitelepítettek otthonaiba.
Így vette birtokba Tassziló m. kir. honvéd százados a Károlyi utca 5. szám alatti házban Grétzer Lajos és Schvarcz Ernő három- és kétszobás lakását. Első körben összesen huszonhat lakást jelöltek ki tiszti használatra. Lojalitásukért cserébe mások is részesültek új otthonban. A városi erdőtanácsos, Selmeczy Mihály a Rákóczi utca 17/18. szám alatti bérházban költözhetett be a Harkay József után megüresedett háromszobás lakásba. Az autóvezető Sipos János a Kaszap utcában talált új lakóhelyet, míg az özvegy Kabos Lászlóné, adóhivatali tisztviselőként, a Sétatér utca 20. szám alatti Gergely László-féle lakásba költözött be.
Júliusig maga a polgármester legalább nyolcvan esetben döntött lakáskiutalásról, erkölcsileg megkérdőjelezhető módon. Így jutott lakáshoz például dr. Bodócs Béla moziigazgató a Bocskai utcában, Gere Mihály, a gabonaforgalmi kirendeltség vezetője, vagy Deák Anna tanítónő. A további – több száz – benyújtott lakáskérelem sorsáról később Liszkai Béla megbízásából a lakáshivatal vezetője döntött.
Otthonhoz jutottak egyházi és sportegyesületek képviselői, állami hivatalok dolgozói – így a MÁV, a levente mozgalom vezetői, az adóhivatal alkalmazottai – és sokan a városi vezetés kegyeltjei közül is. Lakást kapott a polgármester helyettese, Harkay Béla, aki a Lestár tér 1. szám alatti háromszobás lakás ablakából a főtérre tekinthetett ki reggelente, vagy özv. Meczner Sándorné, aki a neves kecskeméti fényképészcsalád tagja, Fantó Bernát egykori lakásában, a Szabadság tér 3. szám alatt hallgathatta a Nagytemplom harangozását. Gondolhatták – új lakás, új élet, csak a múlt ne kopogtasson az ajtón.
A gettóba költöztetésről szóló rendelkezés előírta, hogy a házakat látványos, megalázó módon jelöljék meg az ideiglenes új lakók: minden ilyen épület homlokzatára egy méter átmérőjű sárga csillagot kellett felfesteni. A zsúfoltság is szigorúan szabályozott volt – fejenként legfeljebb két négyzetméternyi élettér járt. A gettóba csak néhány személyes tárgyat és élelmiszert vihettek magukkal a zsidó polgárok, de még ezeket is korlátozták: a hatóságok megtiltották bizonyos tárgyak, például a kerékpárok, a rádiók elvitelét.
A gettó területét kizárólag munkavégzés céljából lehetett elhagyni – és csak azoknak, akik reggel 6 és este 6 óra között valamelyik hadiüzemben dolgoztak. Piacra vagy boltba önállóan nem mehettek, bevásárlásaikat kizárólag az erre kijelölt „zsidó bevásárlók” intézhették. Tejet délután 3 és 5 óra között vásárolhattak F. Tóth Ferenc Gáspár András utcai üzletében, marhahúst a Mezei utcai Vígh János-féle hentesnél, lóhúst pedig az Arany János utca 7. szám alatti boltban, délelőtt 10 és 12 óra között. Mindössze hat elárusítóhely szolgálta ki a több mint 1300 kecskeméti zsidó polgárt, akiket embertelen körülmények közé zártak össze.
A kecskeméti zsidó közösség tragédiája már a deportálások előtt kezdetét vette: 1944 áprilisában a német megszálló hatóságok mintegy hatvan zsidó férfit kényszerítettek arra, hogy saját templomukat pusztítsák el. A zsinagóga belső berendezését szétverték, a szakrális teret pedig az SS-tisztek számára istállóvá alakították. A város zsidó lakossága – a vészkorszak kezdetén mintegy 1400 fő – néhány hónapon belül szinte teljesen eltűnt. A dokumentumok szerint közülük legalább 1222 ember halt mártírhalált. 1944 júniusában a hatóságok a kecskeméti téglagyár területén alakították ki a gyűjtőtábort, ahová nemcsak a városból, hanem a környező településekről is idehurcolták a zsidókat – összesen mintegy 5400 főt. A deportálásokra két szakaszban került sor: az első transzport 1944. június 27-én, a második június 29-én hagyta el Kecskemétet – mindkét alkalommal az auschwitz-birkenaui haláltábor felé.
A kecskeméti zsinagóga építészeti szempontból részben épségben vészelte át a második világháborút: tetőszerkezete és kupolái megmaradtak. Az évtizedekig gazdátlanul álló épületet végül 1966-ban vásárolta meg a város. Az átépítés Kerényi József építész és Udvardi Lajos belsőépítész tervei alapján valósult meg. Az egykori zsinagóga a rekonstrukciót követően új funkciót kapott: a Tudományos és Ismeretterjesztő Társulat székháza, a Tudomány és Technika Háza lett belőle, így vált a városi közélet egyik meghatározó kulturális színterévé.
A helyi gazdasági életben korábban aktív szerepet játszó építési vállalkozók közül többen csak igen szerény körülmények között jelentek meg az új korszak hajnalán. Rusz Ervin neve a Központi Értesítő 1946-os számában szerepel, mint vagyonától megfosztott földbirtokos. Földjeit az új hatalom kisajátította, s azokat a frissen létrehozott Gátéri Földművesszövetkezet használatába adta. 1949-ben Budapesten élt, felesége viszont továbbra is a kecskeméti Jókai utca 3. szám alatti házban, ahonnan egykori vállalkozását működtette. Holman Ferencné 1949. november 12-én a KISOSZ (Kisiparosok Országos Szövetsége) híreiben bukkan fel, ahol aznap este a Szabad Nép Baráti Kör szervezésében tartott előadást. A KISOSZ-t 1948-ban hozták létre politikai nyomásra, azzal a céllal, hogy a kisiparosokat az aktuális pártirányelvek szerint ideológiailag is nevelje és mozgósítsa.
Falusi Norbert írása
Kiemelt kép forrása: MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár XV 5.a 421 67r
Levéltári források:
MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár 1928. 1.d, 4.d, 5.d - Zsidó felekezettel kapcsolatos iratok (1906-1959)
Irodalom:
Kemény János: A holokauszt története Kecskeméten. In: Múltbanéző, 9. sz.
Péterné Fehér Mária (szerk.): Kecskemét polgármesterei 1848 - 1950
Felhasznált periodikák az Arcanum adatbázisából:
Budapesti távbeszélőnévsor 1949. december
Felvidéki Újság, 1912
Kecskeméti Ellenőr, 1940
Kecskeméti Közlöny, 1931, 1941
Kecskeméti Lapok, 1949
Kecskemét és Vidéke, 1940
