— „Megyénkben a belvíz borította terület, amely decemberben még 72 ezer holdat tett ki, azóta 80 700 holdra növekedett. A megyei összesítés a belvízveszélyt termelési körzetenként vizsgálja. […] Kétségkívül a legsúlyosabb a helyzet a homokhátságon. A belvizek kétharmadrészétől ez a vidék – a kecskeméti, kiskőrösi, kiskunfélegyházi és kiskunhalasi járás – szenved. Itt az őszi vetések, valamint az évelő pillangós növények hétezer, a vetetlen szántók kis híján 19 ezer, a rét- és a legelőterületek 26,5 ezer holdját, végül 2200 hold ültetvényt borított el a belvíz”
– számolt be az ország tizedét kitevő, vízzel elöntött Homokhátság helyzetéről a Petőfi Népe 1966. február 2-án.
1966-ban a belvíz igen komoly feladatok elé állította az egész megye lakosságát, melyről az MSZMP megyei lapja február 23-án már azt közölte, hogy mintegy 140 ezer holdnyi területet borított el a víz, jelentős károkat okozva nemcsak a földeken, hanem a városok és községek épületeiben is. „A városok közül Kecskemét és Kiskunhalas határában van a legnagyobb veszély. A megyeszékhelyen 8 ezer, Kiskunhalason pedig 7700 holdat borít belvíz.” Nem egy kritikus területen „a tanácstag hívó szavára” a lakosság ásót és kapát ragadva, társadalmi munkában ásott árkokat a víz elvezetésére – olvasható a korabeli lapokban.
A Petőfi Népe február 17-én az Műkertvárosból ezt jelentette: „Már a küszöbig ér a víz Kecskeméten a Műkert környékén. Felszabadulás útja és a Szemere Bertalan utcai lakók falakkal védik házaikat. Hasonló helyzet sok száz családot nyugtalanít a megyében”.
MNL BKML XIV. 112. / Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
Rosszabb helyzetbe kerültek viszont a Sztahanov utca (ma Teleki László utca) 5. számú ház szuterénjében élő Tanú Ferencék, amit csaknem térdig öntött el a víz. „Látom a több tégla magasságba emelt fekhelyeket, szekrényt, hallom a víz bugyborékolását, érzem a fojtogató csatornaszagot. Érzékelem a valóságot, tudom, hogy öttagú család lakik itt (azaz, hogy pillanatnyilag négy, mert az unokát elhelyezték), s mégsem akarom elhinni” – írta körül az állapotokat a helyszínre látogató újságíró.
A belvíz ugyanakkor nagyon lassan húzódott csak vissza, még hónapokkal később is jelentős területeket tartott fogva. „Sajnos, a belvízzel elárasztott terület még jelenleg is 80 ezer hold körül van, s a múlt héten lehullott nagy mennyiségű csapadék — különösen a kiskőrösi járásban — továbbra is hátráltatja a munkát” – írta a Petőfi Népe április 21-én.
A kialakult helyzetre tekintettel a helyi tanácsok a vízgazdálkodási társulatokkal és a vízügyi szervekkel azt vonta le következtetésként:
„szükséges, hogy a megépülésre váró csatornák feltérképezése és ezzel együtt a tervek elkészítése minél előbb megtörténjen. Ezeket a munkákat a tervezettnél gyorsabb ütemben szükséges elvégezni és a kivitelezést minél előbbre hozni” a vízelvezetés érdekében.
A vízelvezető rendszer kiépítésekor a döntéshozók a korábbi klimatikus viszonyokból indultak ki: mivel akkor a bő csapadékú teleket rendszeresen belvizes tavaszok követték, így a fő kihívást a felesleges víz minél gyorsabb elvezetése jelentette. Ekkor épültek ki például a kunszentmiklósi, valamint a fennsíki terület – Izsák, Kunbaracs, Orgovány és Ágasegyháza térsége – főcsatornái, illetve a csatornákhoz kapcsolódó tározók.
Csakhogy az 1970-es évektől kezdve a helyzet gyökeresen megváltozott. Egyrészt az éghajlat szárazabbra fordult, másrészt – részben éppen a csatornázás következményeként – a talajvízszint kritikusan lesüllyedt. A helyzet viszont akkorát változott, hogy az 1966-os nagy belvizet követően, 2020-ban az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) hivatalosan is a félsivatagos övezetbe sorolta a Homokhátságot. És nem véletlenül: az 1970-es évek óta legalább 2–5 méterrel csökkent a talajvíz szintje, egyes helyeken pedig 10 méteres apadást is kimutattak.
1966-ban a tavaszi munkák a belvíz elvezetésével indultak. Április 1-jén negyvenhat nagy teljesítményű szivattyú dolgozott még mindig a belvizek csatornákba, valamint az ideiglenes tárolókba való emelésén. Fülöpházán eközben 800 méter hosszú csatornát hoztak rendbe a vízügyi szakemberek és a lakosság közreműködésével, hogy a Kondor-tó többletvizét a Duna-völgyi-főcsatornába (DVCS) vezessék. Sőt, hogy a víz lefolyását gyorsítsák, a csillagosi zsilipnél robbantással végezték a fakitermelést, hogy növeljék a torkolat vízkapacitását.
Az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság és a területéhez tartozó vízgazdálkodási társulások egész tavasszal „teljes erővel a belvízlevezetésén” dolgoztak, hogy a vízzel borított rétekről és szántóföldekről a Dunába vezessék a vizet. A lefolyás felgyorsítása érdekében a DVCS-én és a vele összeköttetésben lévő gyűjtőcsatornákon gépi mélyítést és kotrási munkákat végeztek. Emellett a 23-as számú vízgyűjtőt egy 1400–2000 méter hosszú csatornaszakasszal is megtoldották, hogy a Kunbaracsot veszélyeztető belvizet minél gyorsabban lecsapolják.
„A vízgazdálkodási társulások szivattyúi szinte mindenütt dolgoznak. A szántóföldeken, mezőkön és gyümölcsösökben megrekedt vizet gyűjtik és továbbítják a csatornákba. Sok helyen elkészültek az ideiglenes csatornák is, amelyek meggyorsítják a belvízlevezetését” – olvasható a Petőfi Népe február 10-i tudósításában.
A kritikus helyzet nem enyhült heteken át, melyet csak súlyosbított, hogy az enyhe napok következtében a földeket borító hótakaró nagyobb része gyorsan elolvadt. „Emiatt számottevően megnövekedett a belvízveszély megyeszerte, de legsúlyosabb helyzet a kecskeméti járásban. Az olvadás következtében a járás területén mintegy 50 millió köbméter víz szabadult fel” – írta a megyei lap.
A belvíz így már a járás valamennyi lakott területét is fenyegette. A ladánybenei kövesutat le is kellett zárni, mert a víz átbukott rajta, több településről pedig azt jelentették, hogy a veszélyeztetett területeken több lakóház is romba dőlt. Orgoványon tíz lakóház omlott össze, Jakabszálláson pedig nyolc családi ház összedőléséről érkezett hír. Kiskunfélegyházán ugyan csak négy ház dőlt össze, de további 300 vált életveszélyessé. Jelentős károkról számoltak be Kecskemétről, Páhiról, Fülöpházáról, Orgoványról, Kerekegyházáról, Izsákról és Ladánybenéről is. Kunszentmiklóson február közepéig 28 ház omlott össze. A károsultakat ideiglenes szállásokon helyezték el.
MNL BKML XIV. 112. / Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
Szabadszálláson is több mint egy tucat ház alapjait áztatta el a belvíz, amelyek végül szintén összeomlottak. A község határában 120 tanya állt víz alatt, ahová észak felől érkezett az ár. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a Kondor-tó is kilépett a medréből.
A belvíz az úthálózatban is jelentős károkat okozott, jobb esetben „csak” elöntötte az utakat. Orgovány és Izsák között helyenként félméteres víz borította az úttestet. Több napra le kellett zárni a Kecskemét és Lászlófalva (ma Szentkirály) közötti útszakaszt is.
Sok helyen azonban a belvíz beszivárgott az útalapba és a töltésbe, a februári felfagyások következtében pedig megcsúszott a talaj. Az érintett szakaszokon a közúti igazgatóság veszélyt jelző táblákat helyezett ki. Így történt például a Kecskemétről Kiskunfélegyházára vezető betonút egyes részein, valamint a Budapest–Baja–Dunaharaszti útvonal több pontján is.
A 20. század elején a Duna–Tisza köze még jelentős kiterjedésű mocsaras és lápos területekkel rendelkezett. Az országos vízrendezési törekvések részeként ekkor kezdődött meg a Homokhátság nagyarányú átalakítása, amelynek legfontosabb eleme a Duna-völgyi-főcsatorna kiépítése volt. Az 1912 és 1929 között megvalósult beruházás gyökeresen formálta át a tájat: lecsapolták a Csukás-tó és a Kolon-tó környékének kiterjedt vizes élőhelyeit, és létrejött a térség első nagy belvízelvezető rendszere.
A munkálatok mögött több cél húzódott meg. A pangó vizek felszámolásától az egészségügyi viszonyok javulását várták, hiszen a mocsaras területek kedveztek a malária terjedésének. Emellett a lecsapolások új mezőgazdasági területeket nyitottak meg, különösen a homoktalajokon, ahol a filoxéravész után egyre nagyobb jelentőséget kaptak a szőlőültetvények. A vízrendezés egyúttal a települések védelmét is szolgálta, mivel a magas talajvíz és az időszakos belvizek rendszeresen károkat okoztak a falvakban.
A főcsatorna megépítése látványos eredményt hozott: a belvízzel borított területek aránya töredékére csökkent, és létrejött Magyarország egyik legnagyobb összefüggő vízrendszere. Ugyanakkor hamar kiderült, hogy a rendszer nem minden helyzetben képes kezelni a szélsőséges vízmennyiségeket. Az 1930-as és 1940-es évek rendkívüli belvizei rámutattak a hiányosságokra, ezért újabb csatornák, szivattyútelepek és műtárgyak építésére volt szükség.
A belvíz legnagyobb hódítása 1940-ben és 1942-ben volt, amikor 1,5 millió, illetve szintén mintegy 1,5 millió holdat borított el. 24 évvel később, 1966-ban ennek viszont már csak valamivel több mint harmadát, csaknem 560 ezer holdat lepett el a víz. „De ebből a hozzávetőlegesen 1000–1300 millió köbméterre becsülhető víztömegből naponta 40 millió köbméternyit szivattyúkkal” emeltek át a belvízcsatornákból a Dunába és a Tiszába. „Annyi vizet szivattyúzunk tehát, mint amennyit a Duna szállít a száraz, kisvízi évszakokban” – büszkélkedett a belvíz elvezetéséről a Petőfi Népe kollégája.
MNL BKML XIV. 112. / Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
A második világháború után a Homokhátság vízrendezése új szakaszba lépett. Míg a Duna-völgyi-főcsatorna elsősorban a nyugati területek vizeit vezette el, a hátság belső részein továbbra is gyakori problémát jelentett a belvíz. Az államszocialista korszakban ezért kiterjedt csatornaépítések kezdődtek, amelyek szó szerint felszabdalták a tájat. Ennek egyik legjelentősebb eleme az 1954-ben átadott Dong-éri főcsatorna volt, amely a Homokhátság középső és déli területeinek vizeit vezette a Tisza irányába. A korabeli tervek nagyságrendjét jól mutatja, hogy a csatornát egyes térképeken hajózható víziútként tüntették fel, noha valójában elsősorban a vízelvezetést szolgálta – azzal a kiegészítéssel, hogy az ötvenes és hatvanas években a csatornarendszer egyes szakaszokon az öntözéshez szükséges vízpótlást is szolgálta. A korszak fejlesztései azonban jól tükrözik azt a szemléletet, amely a természetes vizeket elsősorban akadálynak tekintette, és a mezőgazdasági termelés növelését helyezte előtérbe.
A Petőfi Népében megjelent egyik 1966-os írás így írt erről:
„Magyarország „Sokat segít azonban az északnyugati szél, és a napsütés, amely kedvező esetben naponta 6 – 12 millió köbméter vizet párologtat el. Az időjárás viszont nem kényeztet el bennünket. Saját erőnkre kell támaszkodnunk és fel kell készüljünk a következő években várható belvizek fogadására, gyors eltávolítására is. A szakemberek vizsgálódásaiból ugyanis kiderült, hogy általában 20–25 évenként keletkeznek nálunk nagyobb belvizek. A legutóbbi vizes periódus 1939–1942 évek között volt. A negyedszázados szünet tehát már lejárt és most sok jel mutat arra, hogy megkezdődött az újabb belvízperiódus”.
Összehasonlításul a cikk névtelen írója hozzátette: „Csaknem fele – 41 ezer négyzetkilométer – belvízjárta terület. Ezzel Magyarország vezet Európában, mert a tengertől elszakított szárazföld megtartásáért viaskodó Hollandiában és a Po-völgyi gátakkal védett olaszországi vidéken is lényegesen kevesebb a belvízzel fenyegetett föld.”
Mező Mihály, a városi tanács vb titkára március 27-én arról tájékoztatta a Petőfi Népe újságíróját, hogy a rendkívül magas talajvízszint, illetve belvíz következtében Kecskeméten 778 lakóépület –benne 873 lakással – rongálódott meg, és közülük 104 teljesen összedőlt. Romos, életveszélyes állagú épületet 489-et tartott ekkor nyilván a városi tanács, amelyekből „legalább szükségmegoldásként ki kellett költöztetni a családokat”. A mentés azonban lassan haladt, a városi tanács segítségével március végéig csak 59 családot sikerült elhelyezni főként munkásszállásokra. „Sok károsult rokonok és barátok segítőkészsége jóvoltából kerültek megnyugtató körülmények közé” – mondta Mező Mihály.
MNL BKML XIV. 112. / Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
„S ezzel még nem teljes a helyzetkép” – nyilatkozta néhány nappal később Fejes Sándor a Petőfi Népének – hiszen a március végi felmérés óta is naponta nyolc–tíz kérelem érkezett be a hivatalba az újabban károsodott épületek műszaki felülvizsgálata iránt. Ami pedig a károk helyreállítását illette: a városi tanács vb érdekelt szakosztálya március végéig 1,4 millió téglára adott ki utalványt a károsultaknak.
„Ezt az igényt ki tudta elégíteni a TÜZÉP, s eredményeként körülbelül 350 – 400 lakóépületet sikerült idáig aláfalazással helyreállítani. Nagy gondot jelent azonban és akadályozza a károk felszámolását a téglahiány, holott az újjáépítéshez, illetve a helyreállításhoz még mintegy 5 millió darabra lenne szükség. A Kecskeméti Téglagyár viszont, amelytől másfél millió darab téglát várnak a rászorulók, csak néhány nappal ezelőtt gyújtotta be kemencét.”
A valós károkat még ennél is később tudták csak megállapítani. Május elején a városi tanács vb építési és közlekedési osztályán érdeklődött a Petőfi Népe kollégája a károk felmérésének eredményéről és azokról az intézkedésekről, amelyek a helyreállítást voltak hivatva megoldani. Megtudták, hogy Kecskeméten összesen 1189 lakás rongálódott meg, közülük száz vált életveszélyessé. Addig munkásszállásokon és különböző helyeken 52 családot – több, mint 200 személyt – tudtak csak elhelyezni, de 48 család problémáját még május elején sem tudták rendezni, pedig „olyan épületekben laknak, amelyek minden órában összedőléssel fenyegetnek”. Mivel azonban a megrongálódott házak többsége magántulajdonban volt, „a tanács felszólította a tulajdonosokat, hogy saját erőből, vagy OTP-kölcsön igénybevételével javítsák meg az épületeket” – írta az inkább kapitalista szellemű tanácsadásról a Petőfi Népe.
MNL BKML XIV. 112. / Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
Ennél szociaIistább intézkedés történt viszont Kecskemét két külterületi részén, a Méhesfaluban és a Matkói úton, ahol ekkor folyamatban volt már 60 darab szükséglakás építése. Ezeket még ez évben átadták az arra rászorulóknak. „Ez természetesen csak átmeneti, szükségmegoldás. A következő évek feladata lesz, hogy ezeket a családokat végleges otthonban helyezzék el. Ezenkívül az OTP szervezésében Kiskecskeméten megkezdődött egy sorházépítési akció a belvízkárosultak részére. Az egészen közeli jövőben 30 lakást építenek itt fel” – számolt be.
Az előzetes felmérések szerint 70–81 millió téglára lett volna szükség az újjáépítéshez és a sérült házak helyreállításához. Azok a megyék, ahol a legnagyobb károk keletkeztek, mint Bács-Kiskun és Békés megyék, soron kívül kaptak cementet és égetett meszet is. A feladat nagysága azonban kifogott a krónikus hiánytól szenvedő szocialista tervgazdaságon. 27 család ugyanis csak évekkel később tudta elhagyni a részükre még 1966-ban kiutalt szükséglakást, amit a város a MÁV-tól igényelt átmeneti jelleggel. Mező Mihály 1974-ben tájékoztatta arról a városi vb titkárságát, hogy „ez évben előreláthatóan befejeződik a Fűzfás közi szükségbarakk lakások megürítése és felszámolása”.
„1974. július 5-én 14:30-tól olyan hatalmas mennyiségű csapadék hullott rövid idő alatt a városra, hogy az egyébként is évtizedek óta a nagy költségek miatt megoldatlan csapadékvízelvezető árkok és csatornák nem tudták a vizet elvezetni. A város északi részéről lefolyó víz a városközponti csatornanyílásokon tört fel közel méteres magasságban. […]. A mai napig 12 családot helyeztek el a Jókai utcai és a Halasi úti iskolák épületeiben. Ez ideig 130 bejelentés érkezett. […] Az eddig kivizsgált 118 bejelentésből 78 db épületnél a helyreállításra, 3 db épületnél a bontásra adtunk ki hatósági intézkedést. 21 esetben állapítottuk meg azt, hogy az épület rossz állapota nem volt összefüggésben a belvízkárral. […] A 12 kiköltöztetett családból 7 családnak végleges lakást kell biztosítanunk, mivel a lakásrész összedőlt, illetve helyreállíthatatlan” – kapta kézbe a helyzetjelentésről szóló nem nyilvános dokumentumot Mező Mihálytól Gajdócsi István, Bács-Kiskun megye tanács elnöke 1975. július 26-án.
A városi tanács elnökhelyettesének jelentése annak okaira is felhívta a figyelmet, hogy a csapadékos időszakok és a megemelkedett talajvízszint nemcsak a mezőgazdaságban, hanem a lakóépületek állapotában is miért okoztak súlyos károkat. A problémák hátterében egyrészt a hiányos csapadékvíz-elvezető rendszer, másrészt a befogadó csatornaként szolgáló Csukásér rendezetlen állapota állt. A helyzetet tovább súlyosbította Kecskemét lakásállományának sajátossága: a közel 14 ezer lakóépületből több mint tízezer vályogból, sárból vagy vert földből épült, amelyek különösen érzékenyek voltak a tartós nedvességre és a talajvíz emelkedésére.
MNL BKML XIV. 112. / Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
A jelentés az 1965–1966-os belvizes időszakot különösen súlyos példaként emelte ki. Ekkor több mint 1200 lakóház rongálódott meg, közülük mintegy 300 életveszélyessé vált, 127 pedig teljesen összeomlott. A károk valós mértéke jóval nagyobb volt annál, mint amiről a korabeli sajtó beszámolt. Az anyagi veszteség meghaladta a 35 millió forintot, ami jól érzékelteti, hogy a belvíz és a magas talajvíz nem csupán vízügyi vagy mezőgazdasági kérdés volt, hanem a városi lakosság mindennapi életét és lakhatását közvetlenül veszélyeztető probléma.
Gajdócsi István elvtárs az összefoglalóból azzal is szembesült, hogy a felvizesedés következtében évente több mint ötven lakás semmisült meg a városban. A tapasztalatok, valamint a tűzoltósági riasztások gyakorisága alapján egyértelművé vált, hogy a belvízveszély rendszeresen négy városrészt érintett: a Kossuth körút és az Erzsébet körút környékét, Rendőrfalut, Máriavárost és Műkertvárost. A problémák enyhítésére ezekben a városrészekben összesen 6000 méter nyílt, valamint 4500 méter zárt csatorna kiépítését tervezték, mintegy 12 millió forintos beruházással.
MNL BKML XIV. 112. / Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
Mielőtt a város hozzáfoghatott volna a tervezett csatornafejlesztésekhez, a figyelem elsősorban a Csukásér rendezésére irányult. Ennek megvalósításáért Mező Mihály is aktívan lobbizott, hiszen bár 1975-re a beruházás tervei már elkészültek, a kivitelezést tartós forráshiány akadályozta. Az V. ötéves tervben a beruházás teljes költségét 172 millió forintban határozták meg, ám ebből már ekkor több mint 118 millió forintnyi kiadást a következő évtizedre kellett átütemezni.
A problémát tovább súlyosbította Kecskemét gyors városiasodása. Az új lakótelepek, különösen a Széchenyiváros kiépülése nyomán jelentősen megnőtt a csatornarendszerre nehezedő terhelés, mivel a burkolt felületekről lefolyó csapadékvíz egyre nagyobb mennyiségben érkezett a már amúgy is túlterhelt hálózatba.
A helyzet végül hozzájárult egy másik jelentős vízügyi beruházás felgyorsításához is. Benkó Zoltán elképzelése alapján megkezdődött a máriavárosi Vízműdomb kialakítása, amelynek egyik célja a nagy mennyiségű csapadékvíz helyben történő visszatartása és tárolása volt. A 49 méter magas mesterséges domb 1976 és 1986 között épült fel a területen kialakított csónakázótó kotrásából kitermelt föld felhasználásával, az Észak-Bács-Kiskun Megyei Vízmű Vállalat akkori igazgatója, Benkó Zoltán irányításával.
Falusi Norbert írása
Kiemelt kép: MNL BKML XIV. 112.
Levéltári forrás:
MNL Bács-Kiskun Vármegyei Levéltár – XIV. 112. Dr. Mező Mihály Kecskeméti Tanács VB. elnökének iratai 1946-2011.
Felhasznált periodikák az Arcanum adatbázisából:
Petőfi Népe, 1966, 1974
Konfár Imre: A Homokhátság vízrendezése: történet, indokok és következmények. In: agrojager.hu
